Jelenlegi hely

Fegyelmez a fegyelmezetlen

Nemrégiben a játszótéren arra lettem figyelmes, hogy két kislány – olyan 6-8 évesek – elkezdik pátyolgatni az én másfél éves lánykámat. Ahogy úgy figyelgettem őket, lassan összeállt a kép.

Nincsenek egyedül, ott vannak a tesók is, szám szerint négy. És az anyuka is, egy fiatal törékeny alkatú nő, akit ha a buszon látnék, azt is nehezen hinném, hogy van gyereke, nemhogy hat. Ez már önmagában is megdöbbentő számomra, hogyan lehetséges hat gyerekkel boldogulni, de ami ezután jött, az már az a kategória, amit, ha mesélnek, egyszerűen nem hiszem el. 

Elérkezett a hazaindulás ideje, anyuka csendesen és kedvesen közölte, mindenki vegye a cipőjét, szedje össze a játékait, megyünk. És nem hiszitek el, hogy ez a hat gyerek, elkezdte venni a cipőt és pakolni a holmikat. A kisebbek kicsit nyafogtak, hogy ne menjünk még, de azt is olyan tolerálható módon, hogy azt gondoltam: ilyen nincs. Megyünk - ez volt a válasz. Halkan és kedvesen, és a nyafi abbamaradt. Hat gyerek három perc alatt lett kész, és mentek. 

Csak ámultam és bámultam és nem akartam hinni a szememnek. Oda akartam rohanni hozzá, leborulni a nagysága előtt és könyörögni, hogy mondja el, tanítsa meg, hogy hogyan lehetséges ez. Nem tettem (már bánom), mert közben eszembe jutott Popellár Márta tanárnő. Kémiát tanított a gimiben. Törékeny alkatú, halk szavú nő volt. Soha nem kiabált, nem is fegyelmezett, csak hallgatott, ha rendetlenkedtünk. De ahogy hallgatott, abban volt valami, valami megmagyarázhatatlan, ami miatt csendben lettünk, igen, a tizenhat éves kamaszfiúk is, és még a kémiát is megtanultuk, pedig utáltuk.

Szentül hiszem, hogy ilyennek születni kell. Lehet, hogy meg lehet tanulni, de akkor is olyan ez, mint a tehetség: szívós munkával bárki megtanulhat zongorázni, de zongoraművésznek születni kell. Én sajnos nem születtem ilyennek és zongorázni sem tudok. Hirtelen vagyok, kapkodós, fegyelmezetlen és sokszor következetlen. Na, ezek a tulajdonságok pont azok, amivel pont nem kéne gyereket nevelni, de hát a gyerekek már vannak, úgyhogy minden nap küzdök értük, magam ellen. Nagy kérdés ez, lehetséges-e fegyelmezett gyereke egy fegyelmezetlen nőszemélynek. Gondolom nem, de nagyon törekszem.

Míg az első gyerekem nem lett két éves és ezzel nagyjából egy időben nem született meg a ketteske, én nem nagyon foglalkoztam ezzel a nevelés-fegyelmezés témakörrel. Lehet, mert eddig a pontig a gyerek egészen jól együttműködött velem. Na, persze én is olyan voltam, mint egy szegényes szókincsű papagáj, állandóan a „nem” és a „nem szabad” lemez ment. De ennyi elég is volt. Neki futott a dolognak egyszer, mondtam: nem szabad, nekifutott másodszor: mondtam nem szabad. És akkor abba hagyta. Milyen szép is volt… A húgának viszont hiába beszélek, ha harminchétszer mondom, hogy nem szabad, mosolyog és harminnyolcadszor is nekifog, ha pedig megakadályozom, akkor üvölt.

Amikor a fiam  a „nem szabad”-ot már nem szentírásként, hanem csak egy javaslatként értelmezte, elgondolkodtam. Nem lesz ez így jó, valamit csinálni kéne. Kell valami, ami visszatartja, jobb belátásra készteti. Elméletben olyan egyszerűnek tűnik ez az egész, de nekem mégis olyan irgalmatlanul nehezen megy…

Visszagondoltam, hogy csinálták ezt az én szüleim. Engem nem vertek, anyám a lelkemre próbált hatni, apám megvont ezt-azt, mindig azt, ami épp kedves volt nekem. Esetleg bezavartak a szobámba. Gondolom ezért (is) elfogadhatatlan számomra a fizikai fenyítés és a megfélemlítés. 

Próbáltam én is hatni a lelkére, vagy elvenni egy-két tűzoltóautót, de leperegtek róla. Egyszerűen nem érdekelte. Majd eszembe jutottak, azok a szuper dadás realityk, a büntiszékkel/szőnyeggel vagy bármi mással. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot. Ha szépen kérek, elmondom, hogy miért nem szabad, vagy miért kell azt csinálni, amit kérek és mégis nem, csak azért is nem, százötvenedszerre is nem, akkor kell valami, ami nyomatékot ad, amivel át tudom vinni az akaratomat. Mert néha muszáj. És eldöntöttem, ezt az utat próbálom követni.

Ha rosszaság van, rászólok, ha nem hagyja abba, figyelmeztetem, ha folytatja, a büntiszőnyegre kell ülni. Ha folytatja, kikísérem a szőnyeghez, leültetem, elmondom neki, ha lenyugszik, megbeszéljük, ha szól, hogy abbahagyja – ez általában egy-két perc - visszamegyek hozzá, melléülök megbeszéljük, és minden oké. Egész jól működött, de pár hónapja valami elromlott. 

A büntiszőnyeg is súlytalanná vált, nem értékeli büntetésként. Gondolom az sem segített, hogy ha leültettem, a tesója széles vigyorral huppant mellé, majd ketten szépen elvihorásztak és ugrabugráltak rajta. Módosítottam a terven és az alvós szobába küldtem be, de zátonyra futottam. Ha nem csukom be rá az ajtót, kirohangászik a kistesó meg berohangászik, és akkor már hárman rohangászunk ki-be. Elég komikus lehet, de akkor nem nevetek, sőt inkább kiabálok, pedig nem akarok és utálom is magam érte. Egyszer becsuktam rá az ajtót, de annyira kétségbe esett, hogy többet nem csinálom, az tuti.

Most eléggé meg vagyok akadva, jó nagy bennem a tanácstalanság. Nagyon próbálom a kommunikációra helyezni a hangsúlyt. Ha következetesen nem fogad szót, látszólag indokolatlanul hisztizik, kérem, hogy mondja el, hogy miért csinálja, mi a gond, de nem kapok érdemi választ, leginkább semmi válasz a válasz…

Szóval helyzet jelenleg nem túl rózsás, ezért is szívesen veszek minden hasznos és bevált módszert, trükköt, taktikát, a nálam ügyesebb, tapasztaltabb anyukáktól/apukáktól. Addig is, ha legközelebb fegyelmezni kell, és ismét kudarcba fulladok, majd megpróbálkozom a „tessék abbahagyni, mert különben megmondalak a Popellár tanárnőnek”, hátha az segít…

Szerző, fotó: Mészáros Edit, édesanya
Forrás: Budapestimami

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

Minden gyereknek jár a mese

Minden gyereknek jár a mese

...a lét nagy kérdéseire sokszor találhatunk válaszokat gyógyító, segítő, terápiás mesékben is. A mese tehát nagyon fontos szerepet játszik az életünkben: adjuk meg a módját a gyerekkori mesélésnek és engedjük, hogy felnőttként is elkísérjen bennünket a varázsa, ameddig csak lehet. Pszichológus szakértő gyűjti csokorba gondolatait arról, hogy miért meséljünk, mikor milyen mesére lehet szüksége a gyerekeknek, oviskortól kamaszkorig egyaránt.
Hogyan neveljünk magabiztosabb gyerekeket? - 10 hasznos lépés

Hogyan neveljünk magabiztosabb gyerekeket? - 10 hasznos lépés

Gyorsan változó világunkban, ahol a gyerekekre nap mint nap számos kihívás vár és könnyen elfoghatja őket a bizonytalanság érzése, az önbizalom az egyik legnagyobb ajándék, amit egy szülő adhat.
Kapcsoljunk ki: a feltöltődést elősegítő tippek kamaszokkal!

Kapcsoljunk ki: a feltöltődést elősegítő tippek kamaszokkal!

Itt a tavasz, vele együtt az egyre több időt is töltünk a szabadban.  Szülőként komoly kihívás, hogy a kamasz gyerkőcök is valóban élvezzék a kinti tartózkodást, és ne állandóan a mobiljukat akarják nyomogatni.
Aludj jól: tippek a pihentető alváshoz!

Aludj jól: tippek a pihentető alváshoz!

Az alvás kulcsfontosságú a test-lelki egészségünk szempontjából. Mégis sokan úgy vélik, hogy nincs szükségük túl sok alvásra.

Partnereink

Ugrás az oldal tetejére