Nevelve (is) nevelünk – gondolatok a nevelés eszközeiről

Hogy a felnőtt elvárása indokolt és elvárható-e a gyermektől az adott helyzetben, az egy külön kérdés, hiszen előfordulhatnak olyan esetek, amelyben olyasmit próbálunk elvárni egy gyermektől, amelyre életkorából adódóan még nem képes, de tegyük fel, hogy így van, és előáll egy olyan helyzet, amelyben a felnőtt úgy érzi, vissza kell jeleznie a csemete számára, hogy ez nem a megfelelő viselkedés. A kérdés az, hogy milyen módon?

A gyermekneveléssel foglalkozó szakkönyvekben szerencsére már szinte mindenhol azt találjuk, hogy a büntetés nem jó módszer, de sokszor a szülőnek nincs kéznél más alternatíva. A fenti szituációk ugyanis általában érzelmileg megterhelő helyzetek, amelyben ahogy mondani szokás: „elborul az agy”. Ilyenkor nem a józan belátásunk szerint hozunk döntéseket, hanem érzelmek veszik át a hatalmat és hívnak elő olyan viselkedésmódokat, mint az ösztönös agresszív reakciók, esetleg múltbéli negatív minták. Ilyen a kiabálás, megszégyenítés, sarokba állítás, szobába küldés, kézre csapás, intő és még sorolhatnánk az enyhébb és keményebb büntetési formákat, amelyekről a legtöbb szülő és tanár pontosan tudja, hogy nem jó megoldások, az adott helyzetben mégis nehéz kikerülni ezeket.

Foto: Pixabay

Miért nem jó büntetéssel nevelni? 

A büntetés átmenetileg csökkentheti a nem kívánt viselkedés előfordulását, de számos negatív hozadéka van, ami miatt nem érdemes ezt alkalmazni, hiszen pont ellenkezőjét érjük el vele, mint ami a nevelésünk célja lenne. Ráadásul nem is mindig hatékony. Kimutatták, hogy például ADHD-val (figyelemzavarral, hiperaktivitással) élő gyerekek néhány agyi rendszere kissé máshogy működik, és így a büntetés náluk teljesen hatástalan, a jutalom, dicséret ellenben nagyon jól motiválja őket. 

De melyek is a büntetés mellékhatásai? Először is, rombolja a bizalmi kapcsolatot a szülő és a gyermek között, növeli a gyermek kiszolgáltatottságát és félelmet szül, pedig nem az a célunk, hogy a gyermek félelemből tegyen valamit, hanem azért, mert belátja, hogy az adott dolog miért fontos. Az is előfordulhat, hogy csak azt érjük el vele, hogy a jövőben a szófogadás helyett a lebukás elkerülésére fog törekedni, vagy úgy érzi, tettéért már megkapta büntetését, a dolog le van tudva, így nem fogja magában végiggondolni, és a saját lelkiismerete szerint értékelni a helyzetet. Szintén negatív kimenetel, hogy a gyermek elhiszi magáról, hogy ő tényleg rossz, és lassan-lassan elveszíti a motivációját arra, hogy megpróbálkozzon jól viselkedni. Ráadásul, ha a büntetés hirtelen fellángolásból történik, a gyermek pont arra lát példát, hogy a szülő sem tudja az indulatait féken tartani.

A szülő tehát azzal is nevel, ahogyan nevel. Ahogy Édouard Claparede svájci pszichológus fogalmazott: „Ha a gyermek "önálló" lény teljes létező saját élettel, sajátos szükségletekkel rendelkező valaki, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a nevelés - a gyermek szempontjából - nem az életre való felkészítés, hanem maga az élet."

Hát akkor hogyan?

A modelltanulás az egyik legősibb és leghatékonyabb tanulási forma. Hiába prédikálunk a gyermeknek az elvárt viselkedésről, elvekről, ezeket az okításokat a kisebbek egyáltalán nem értik és nem tudják, mire vonatkozik.

Fontos tehát magyarázatot fűzni a nevelési helyzethez, de minél kisebb a gyermek, annál fontosabb, hogy ez rögtön az esemény után közvetlenül történjen, hogy össze tudja kapcsolni a tettet a következménnyel. A legfontosabb itt is a következetesség és a hitelesség. Ha mi magunk nem tartjuk be azt a normát (pl. csúnya beszéd, kiabálás, stb), akkor ne csodálkozzunk, ha gyermekünk sem fogja. A pedagógiai szakirodalom „rejtett tantervként” szokott hivatkozni erre a jelenségre. Egy iskolai példával élve, hiába tartunk egészségtudatosságra nevelő órákat a fiataloknak, ha azt látják, hogy a tanáraik a szünetben a kapu előtt dohányoznak. A megfigyelt viselkedés hatása erősebb, mint az elhangzott okításé.

A gyermek számára fontos jelezni egy konfliktusos helyzetben, hogy bár a cselekedetét elítéljük, őt magát nem utasítjuk el (pl. „Rossz vagy!” helyett: „Ma a játszótéren nem viselkedtél szépen”). Segíthetünk neki megérteni önmagát, vágyait, frusztrációját, ami belőle a negatív viselkedést kiváltotta (pl. szeretett volna még csúszdázni, de indulni kellett haza, emiatt a földre vetve magát hisztizett). Sokszor a rosszalkodás vagy a hiszti hátterében az áll, hogy a gyermek nem tudja még egyedül lekötni magát, unatkozik, vagy éppen zavaróan sok számára az inger vagy elveszti a kontrollt az érzelmei felett. Ilyenkor a felnőtté a feladat, hogy segítsen a gyermeknek úrrá lenni az érzelmein, ami természetesen a szülő részéről is egy fokozott tudatosságot és átgondoltságot kíván. Fontos, hogy legyen elegendő minőségi idő, amelyet a gyermekkel tölt a szülő, és az óvodában, iskolában értékeljék az ő személyiségét, kapjon figyelmet, elismerést. Ennek hiányában sok gyerek azért rosszalkodik, hogy felhívja magára a figyelmet. Ilyen esetekben a büntetés tulajdonképpen jutalomként hat és így természetesen hatástalannak bizonyul. A gyermek eléri a célját, hiszen a büntetés is jobb, mint ha nem foglalkoznak vele.

A jutalmazásról

A büntetés jó alternatívájának tűnik, hogy a kívánt viselkedést megjutalmazzuk. Fontos viszont, hogy milyen jutalomról van szó. Jutalmazás ugyanis nem csak valami tárgy vagy kívánságteljesítés lehet, hanem a figyelem, a fejlődés öröme is jutalmazó. A gyermekek tevékenységei között számos olyan van, amelyet belső motiváció, kíváncsiság hajt. Ezeket nem szabad jutalmazni, mert az addig belső érdeklődés kívülre kerül, onnan már nem a saját örömükre, hanem jutalom érdekében kezdik el csinálni. Egy kísérletben például óvodásokat elkezdtek megjutalmazni a rajzaikért, amit addig saját örömükre készítettek. Az óvodások, amíg a jutalmat megkapták, addig lelkesen rajzoltak, de a jutalom elmaradásával más napokon már nem tértek vissza a rajzoláshoz, elvesztették érdeklődésüket az iránt, amit előtte rendszeresen, saját szórakozásukra csináltak. Ezekben az esetekben a jutalom jellege is számít: ha a jutalom nem egy tárgyi, konkrét dolog, hanem az információs aspektusa domináns, például az óvodást megdicsérik érte, segítenek neki abban, hogyan tud fejlődni és egyre ügyesebben rajzolni, akkor megmarad a tevékenység önirányított volta és később sem hagynak fel vele, sőt, annál lelkesebben fognak alkotni.

Összefoglalva a legfontosabb tehát, hogy a gyermek visszajelzést kapjon mind a jó, mint a negatív cselekedeteiről, és segítséget kapjon azoknak a dolgoknak kifejezésére, amelyek benne zajlanak. Hiszen a nevelés jó esetben nem büntetéssel, fegyelmezéssel, a tekintély kényszerítő erejénél fogva történik, hanem a gyermeket saját példánk által tudjuk fokozatosan megtanítani, hogy a társadalom által elfogadható módon, mások fizikai vagy lelki megbántása nélkül tudja kifejezni, majd megvalósítani vágyait és feloldani negatív érzéseit.