Jelenlegi hely

A komfortzónán kívül – Vándorina az El Caminón

3500 km-t gyalogolt a szülővárosából, Kaposvárról Spanyolországba Santiago de Composteláig. Miért indult útnak? Milyen utat járt be testben és lélekben? Álmokról, határok átlépéséről, elfogadásról, önismeretről, szenvedéllyel végzett munkáról, és a zarándoklaton megélt csodákról beszélgettünk Jakusovszki Dorinával.

"Utad értelme nem a cél, hanem a vándorlás. Nem helyzetekben élsz, hanem útközben." 
(Márai Sándor: Füveskönyv)

Sokan vágynak arra, hogy 1-2 hónapra kiszakadjanak a mókuskerékből, és életük kérdéseire választ keressenek. A Caminora menni népszerű dolog, az egész világból érkeznek a zarándokok, hogy az utat vagy annak egy részét végigjárják. Te miért indultál útnak? Mi volt a belső hajtóerőd?

2013-ban egy komolyabb lelki válság kezdődött az életemben. A nagy veszteségek éve volt. Ettől kezdődően kudarcot kudarcra halmoztam, mind a munkahelyen, mind a magánéletemben. Önbizalmam teljesen leépült, a depresszió jeleit érzékeltem magamon. Tudtam, hogy lépnem kell valamit, de nem tudtam merre. 2015-ben egy barátom inspirálására elmentünk együtt a spanyol El Caminóra, erre a legnépszerűbb útra, ami Camino Frances néven ismert, hiszen az út még a dél-franciaországi Saint Jean Pied-de-Portban kezdődik a Pireneusok lábánál. Akkor még nem mertem volna egyedül nekivágni ennek a 800 km-es szakasznak sem. Nagyon élveztem az utat, feltöltekezve értem haza, ám pár hét múlva visszazuhantam, jöttek az újabb kudarcok. Frusztrált, hogy haza kellett jönnöm. Mintha nem fejeztem volna be a munkát. Tudtam, hogy vissza kell mennem, és azt is, hogy életemet tartósan meg kell változtatnom, nem elég egy egy hónapos kiszakadás. Akkor hallottam, hogy a Szent Jakab út Magyarországi szakasza összeköttetésben van a spanyol úttal egy szintén kijelölt útszakasszal végig Európa 5 országán. Tehát Budapesttől 3500 km sétával el lehet jutni Santiagoba egy kijelölt úton. Valami akkor megmozdult bennem. 9 éve dolgoztam egy hivatalban, ami számomra egy meglehetősen lélekölő hely volt.  Azt éreztem, sokkal több van bennem annál, mint amit meg tudok mutatni magamból. Nem éreztem jól magam. Tudtam, hogy a megoldás kulcsa egy teljes életrendezés,180 fokos fordulat. Ha lépek, akkor fog megtörténni a csoda. Meghoztam tehát életem egyik legnagyobb döntését. 9 év hivatalban töltött munka után, 35 évesen felmondtam a biztos állásomat. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem, tudtam, hogy jó úton vagyok. Hívott a Szent Jakab út immár egy "kicsit" hosszabb szakaszra. Teljesen be voltam sózva.

A spanyolországi El Camino az egyik legismertebb zarándokút. Zarándokok ezrei mennek évente Szent Jakab útján, hogy eljussanak Santiago de Compostelába, ahol a székesegyházban Szent Jakab apostol földi maradványai vannak elhelyezve. Az út a 12.sz-tól vált különösen ismertté, Jeruzsálem és Róma után a világ 3. legnagyobb keresztény zarándokútja. Compostelába nemcsak egy kiindulópontból lehet eljutni, viszont az út fő része azonos. A zarándokút jelvénye a fésűkagyló, melyet az út mentén mindenütt felfestve megtalálhatunk. Az út mentén a bencések kórházakat és rendházakat építettek.

 

A családod, ismerőseid hogyan fogadták, hogy világgá mész egyedül? Nem próbáltak lebeszélni, elvárásokat megfogalmazni, tanácsokat adni?

Édesanyám volt az első, akivel leültem megbeszélni. Nem volt könnyű, ám annál felszabadítóbb volt. Elmondtam neki őszintén a gyerekkori problémáimat is, amiket előtte talán sosem mertem. Szüleim elváltak, Édesapámmal 13 és 27 éves korom között egyáltalán nem találkoztam. Kimaradt életem meghatározó szakaszából. Anyagilag támogatott, de ez az érzelmi részt nem pótolta. Pár éve tartjuk a kapcsolatot, és az indulásom napjára is eljött. Sokat jelentett. Anyukám pedig túlzottan ragaszkodott hozzám, túl erős volt a szorítás, ebből is szabadulni akartam. Jó, hogy ezeket akkor meg tudtuk beszélni. Úgy vettem észre, hogy próbálta megérteni a bennem zajló folyamatokat, és azt mondta, látja, hogy megállítani úgysem tud, és "amit nem tudsz megakadályozni, annak állj az élére". Tehát maximálisan támogatott benne. Munkatársaim java része furcsán nézett rám az elhatározásom miatt, volt aki azt mondta, "nehogy azt hidd, hogy az álmokat csak úgy meg lehet valósítani". Más ismerősöktől is volt, hogy "megkaptam a magamét". Sokan aggódtak, hogy nem élem túl az utat. Barátaim is féltettek. Egyszerűen csak annyit tudtam tenni, hogy felhúztam a falaimat és megkértem őket, hogy ne mondjanak véleményt, úgysem tudnak lebeszélni. Ez nem esett nekik jól. Úgy élték meg, hogy nem vagyok kíváncsi a véleményükre. Én meg csak így tudtam magamat védeni. Szerintem azóta már megértettek és megbékéltek ezzel, hiszen örültek, amikor hazajöttem.

Fel lehet készülni az útra, vagy el kell engedni a tudatos tervezést és nyitottan befogadni az élményeket?

Van amire lehet készülni, és kell is, pl. testmozgás, felszerelés beszerzése, összeállítása, tájékozódás az útról. Esetemben még pár szállás leszervezése. A többit rá kell bízni a Gondviselésre, mindent nem lehet megtervezni, mert úgysem úgy lesz. Hála Isten, nem is vagyok az az agyonszervezős típus. A legjobb és nélkülözhetetlen dolgok az úton: a hit, a bizalom és a nyitottság. Hagyni, hogy jöjjön, aminek jönnie kell. Március vége felé megosztottam a Facebookon egy felhívást. Kértem a Szent Jakab út mentén élő embereket, ha tehetik, fogadjanak be 1-1 éjszakára és egy tál ételre. Nagy meglepetésemre rengeteg ausztriai és svájci magyarhoz eljutott a felhívásom, és számos üzenetet kaptam különböző helyekről, hogy szívesen látnak. A bizalom már itt elkezdődött, hiszen nem ismertük egymást. Mindkét részről kellett, hogy nyitottak legyünk egymás felé. Továbbá nagy segítségem volt Vizy Péter blogja (Petycamino), aki szintén végig járta ezt a hosszú utat pár évvel előttem. A komplett útvonaltervemet ez alapján raktam össze. A lelki felkészülés azonban a legfontosabb. A teljes tudatosítás, és ráhangolódás. Nekem ebben a hosszú magányos séták, az írás, és 1-1 jó beszélgetés segített olyan emberekkel, akik bíztatni tudtak.

Ha van egy álmunk, fontos, hogy csak azokat hallgassuk meg, akik ebben segíteni és bíztatni tudnak. Az irigyeket, negatív hozzáállású embereket ilyenkor kerülni kell!

 

Az országhatárok mellett a belső határaidat is átlépted. Hogyan viselted a fizikai fájdalmat, az úttal együtt járó kellemetlenséget, bizonytalanságot, nehézségeket, félelmeket?

Fizikailag a legnehezebb szakaszom Magyarország volt, ugyanis Pannonhalmán csatlakoztam be az El Camino magyar szakaszára, addig sokszor jelöletlen utakon haladtam. Volt, hogy egy füves pusztán találtam magam, ahonnét nem volt tovább út, így derékig érő fűben kerestem a "hogyan tovább"-ot.  A helyzetet fokozta az eső, amiben nyár elején nem volt hiány. A cipőm beázott, telement kis kövekkel, fűmagokkal, bogánccsal, így az egyik talpamon egész vízhólyag komplexumok keletkeztek. Több napra meg kellett állnom, hiszen a fájdalomtól nem tudtam lábra állni. Igaz a mondás, minden kezdet nehéz. De ha akkor feladom, most mit mondanék magamnak?

Nagyon jó tanulság ez nekem, hogy a kezdeti nehézségek miatt nem szabad feladni semmit! Mert utána csak jobb lesz. 

 

És valóban. Ennyire nehéz már nem volt később. Minden napom bizonytalan volt, hiszen fogalmam sem volt, mit hoz a holnap, de egy idő után rájöttem, ezen nem kell aggódnom, mert mindig lesz valahogy. Végül is azért indultam, hogy "egyberakjam" magam, a fejlődés ára pedig sokszor a fájdalom.

A zajos világból kilépve hogyan élted meg az egyedüllétet és a csendet? Nem hiányozott mások társasága?

Természetben nagyon szeretek egyedül lenni, itthon is kirándultam sokszor egyedül. Engem nem zavar a csend, sőt szeretem. Viszont egész más azzal a tudattal egyedül sétálni, hogy több ezer km van még előttem, és csak bízni tudok benne, hogy valóban eljutok-e a következő pontra. Néha nagyon nehéz volt, szerettem volna társat az útra. Nagy támaszom voltak esténként a befogadó családok, velük sokszor egész mély témákról is beszélgettünk. Napközben pedig magammal társalogtam vagy énekeltem. Volt, hogy a táskámmal bíztattuk egymást: "Ez az, meg tudod csinálni"!

Kik segítettek az úton? Voltak itthoni „szurkolóid”? A külföldiek hogyan fogadják a zarándokokat? 

Kis költségvetéssel indultam, 500 eurot váltottam, illetve családomtól, 1-2 baráttól kaptam anyagi támogatást, valamint az úton a befogadó családoktól, később más zarándokoktól. Volt, hogy vadidegenek adtak pénzt az úton, vagy "csak" meghívtak 1-1 ebédre, kávéra, szállásra. Szurkolók is akadtak bőven. Vándorina facebookos oldalam követőinek száma egyre növekedett, Spanyolországban már 2600 valahány kedvelőm volt, mára már a 3100-at is túllépte. Örültem, hogy zarándoklatom nem egyoldalú, hogy csak én kapok, hanem én is tudok adni valamit az embereknek. Sokan írták, hogy imádkoznak értem, gondolnak rám, továbbá bíztattak, hogy írjak, mert erőt adnak az írásaim másoknak. Mindenhol kedvesen fogadtak, nem csak a magyarok. Ausztriában a kolostorokban, plébániákon is bérmentve szállhattam meg, sőt még nekik volt megtiszteltetés. Svájcban elég drága az élet, viszont a befogadó magyaroknak hála, egész országban csak 25 frankot költöttem. Genfben teljesen "véletlenül" találkoztam Patrikkal, a Budapestről gyalog indult zarándokfiúval. Együtt kezdtük hát Franciaországot, azt, amitől a legjobban féltem, hiszen innét már nem voltak befogadóim. Kb 2 hétig mentünk együtt, Franciák nagyra értékelték, hogy beszélem a nyelvüket, még ha fura akcentussal is. Nem egyszer ingyen szállhattam meg zarándokszállókon egy kis takarításért cserébe vagy csak úgy. Franciaországban Le Puy en Velay, egy fontos zarándok központ, innentől már sokan voltunk az úton, akárcsak Spanyolországban. Hellyel-közzel mindig akadtak útitársak, már ha akartam. Az utolsó két hetet 2 magyarral zarándokoltam végig, Norbival és Nikivel. Velük a mai napig tartom a kapcsolatot.

Mi a különbség a turista és a zarándok között?

Mármint a túrázóra gondolsz? Aki túrázik azt inkább a szép helyek és a teljesítmény mozgatja, a zarándokot a szép helyeken túl a befelé figyelés, valami magasztos dolog keresése. A zarándok nem a teljesítményre és a gyorsaságra megy rá, hanem magának az út megélésére. Sokszor zavart is, mikor valaki túrának nevezte az utamat. Hiszen ez jóval több volt, mint egy túra.

Volt olyan pont, amikor szívesen feladtad volna, és haza akartál jönni?

Hazajönni sosem akartam, inkább csak megállni, ottmaradni valahol. Ausztriát nagyon megszerettem, elgondolkodtam, hogy maradjak-e dolgozni. De mindig volt valami erő, ami hívott tovább, várt Santiago és az óceán. Gondoltam munkát bármikor találhatok, de ha már elindultam ezen az úton, akkor már csináljam végig! Nehéz napok voltak viszont, amikor elképzelni nem tudtam hogyan tovább, hazajönni akkor sem akartam. Épp ezért hittem, hogy jobb lesz majd, megoldódik és úgy is lett mindig.

Sok más zarándokút és próbatétel létezik, de mi a Camino különlegessége?

Azt gondolom, bármilyen úton indul is az ember, kisebb-nagyobb „csodákkal” mindenütt lehet találkozni, hiszen ezeket a mi magunk lendülete, aktivitása hívja életre. A spanyol El Camino a legnépszerűbb, évente zarándokok tízezrei vándorolnak rajta, otthagyva 1-1 kis lenyomatot magukból, a gondolataikból, a hitükből, imáikból, az energiájukból. Hiszem, hogy mindez ott összeadódik, intenzívebbé téve ezzel az ott megélt érzéseket. Az út menti rendházakban rendszeresen imádkoznak a zarándokokért, és minden zarándok a maga sóhajtásával mások szenvedését is hordozza. Sokan vagyunk az úton, egymás segítségére mindig lehet számítani. A táj szépsége, változatossága és e szakasz történelme pedig minderre csak ráerősít.

"Isten itt állt a hátam mögött, és én megkerültem érte a világot" (József Attila)

Mennyire foglalkoztatott téged a Camino spirituális része: érezted a Gondviselés jelenlétét az utad során?

Maximálisan. Hit nélkül valószínű nem indultam volna el. Tudtam, hogy minden rendben lesz és épségben hazatérek. Egyszerűen éreztem belül, hogy ha valóban ez az én utam, akkor az áldott lesz. Semmi értelme nem lett volna, ha komolyabb bajom esik vagy akár nem élem túl. Mindezt megalapozta az az áldás, amit a Kaposszentjakabi Bencés Apátság romjainál kaptam, az indulásom pillanataiban Laci Atyától. Sokat jelentett számomra és tudtam, hogy kitart az út végéig vagy még tovább. Hiszek Istenben, azonban úgy vélem Ő bennünk él, belülről mozgat bennünket és nem a templom falai között lakozik vagy csak a vallási tanokban. Legfőbb vallás a szeretet, úgy gondolom. Igyekeztem nyitott szívvel, szeretettel fordulni az úton mindenkihez, és ez működött, mert én is ezt kaptam vissza akár a segítségek, a támogatások formájában. "Valaki" velem volt végig, ez egészen biztos, ha csak magamra támaszkodom, már úgy értem arra, amit az eszem fel tud fogni, akkor nem tudom végigcsinálni. Magam sem tudom néha honnét vettem az erőt! Ez így van ám a hétköznapokban is. Valahogy mindig lesz, de ehhez hinni kell!

A visszaérkezés után mi változott meg az életedben? Mivel gazdagított az út?

Az út végén még nem értettem mi is történik velem. Aztán ahogy hazajöttem napról napra "estek le" a dolgok, és az egész értelmet nyert. Munkám nem volt, de nem érdekelt, tudtam már, hogy lesz valahogy. Végre fel tudtam nézni magamra, megvolt az érzés, hogy na igen, "letettem valamit az asztalra". Jó kis önismeret volt. Megismertem és tudatosítottam a gyenge pontjaimat, amik ugyanúgy én vagyok, és el kell fogadnom őket. Nem lehet erőszakosan megváltozni, puszta akaratból.

Az út megtanított elfogadni. Legfőképp saját magamat. És ez az elfogadás erősített meg igazán.

Rájöttem, hogy a kudarcaimat is ez okozta mindig, hogy magammal nem vagyok kibékülve. S amíg ez nem rendeződik, addig nem is lehet továbblépni. Csak azt van értelme csinálni, amit szeretek, ami szívből jön. A csak megélhetésért folytatott munkavégzés szép lassan felőrli az embert. A szívből és szenvedéllyel végzett munka ad értelmet az életnek. Ezentúl csak azt akarom csinálni, amit szeretek.

Mik a terveid?

Már az első Caminom után nekiálltam rajzolni. Az úton többnyire Cicazarándokokat rajzoltam, többen is bíztattak, hogy ezt folytassam, mert van bennük fantázia. Kedves kis figurák, inkább félig meddig cicaemberek, akik zarándokolnak különböző Caminos helyszíneken. Eddig 6 féle képeslapot készítettem, előadásaim után szívesen viszik az emberek. Most dolgozom a többi képemen, számos Caminos helyre "el akarom még vinni" a cicákat, aztán kiadványt is készítek belőlük. Ezen kívül élménybeszámolókat tartok a hosszú vándorutamról, nagy élmény nekem is, hogy ennyire érdekli az embereket. Több megkeresést is kaptam az ország különböző pontjairól. Nagy vágyam, hogy Ausztriában is tarthassak, főleg azok számára, akik befogadtak. Továbbá egy könyv megírásán dolgozom a nagy utamról.

Mit üzensz azoknak, akik szeretnék követni az álmukat, de nem mernek kilépni a komfortzónájukból?

Elsőként is, kezdjétek el! Aztán a többi jön magától, változtatni sosincs késő!

Ha mi nem lépünk, az idő megy el mellettünk.

És akkor később hogy számolunk el magunkkal? Mit mondunk, miért nem tettük meg? Mindig csak a következő kis lépést kell látni. Hajrá! 

Buen Camino!

Halász Kinga, Budapestimami

Partnereink