Kis Virág: Lóláb
Látlak, hallak Titeket:
“Nekem két gyermekem van, nekem három. Vagy négy. Nekem csak egy, de beteg. Vagy egyedül nevelem, az apja meghalt, elhagyott, sosem volt. Nehéz. A háztartás, a munka, a rángatás egyik helyről a másikra, a logisztika. Vacsora, mosás, takarítás és a jó, szép feleség szerep.”
Ahogy belül szólnak ezek a helytálló és fájó hangok, érzem, kilógok közületek.
Nem vagyok idevaló.
…nekem nincs gyermekem. Én nem tudom, milyen kimerülni az álmatlanságban, milyen, ha rám marad minden és odahaza már megöl a gügyögő, macinacis nyugalom. Nem tudom, milyen aggódni, félteni és milyen vigyázni…
…de megértelek. Mindannyitokat! S ha megkérdezitek tőlem, ha nekem nincs, akkor mégis miben fáradtam el, elmondom: abban, hogy kilógok. Mint a lóláb…
Én csak a rákot ismerem. Az ezzel járó hideg termet és az órákig csöpögő lassú mérget. A hitet, hogy nekem van még dolgom. A gyógyulást és az élni akarást. Az erőt, melyet mások nem értettek, honnan van. Még fiatal voltam..
Az endometriózis évekig tartó kínzó görcseit tudom elmesélni, s a felfedezést, hogy végre tudom, mi bajom. A kilógó csöveket, a műtét utáni fulladást, a felépülést és az első pozitív terhességi tesztet, azt, amikor még hatot veszel, mert az első háromnak sem hiszel. A mosolyt, az aggódást, majd a félelmet, mikor a stopperre nézve látod, ezek szülési fájdalmak.
Túl hamar.
A halált ismerem, azt a kemény, rideg valóságot, hogy aki meghalt benned, lehet pont miattad nem akart élni, de meg kellett szülni, mert máshogy vége nem lehet. A csendet, mikor a sírást várod, s a köldökzsinórt, ami mint jéghideg borostyán kúszik végig a combodon. A nincs tovább-ot.
Az őrület határán való létezést, a felriadt éjszakákat, a félelmet, hogy nem álmodsz, s újra kell élned minden percet. A röhejt, hogy hónapok alatt milyen jó színésszé váltál, mert senki nem látja rajtad, tulajdonképpen nem is élsz.
Oscar-díj jelölés!
Aztán az üres napokat, heteket, majd az újabb pozitív tesztet. És az újabb pofont: méhen kívüli. Éppen a születésnapodon. Piha! Mi az neked, végigcsinálod ezt is! Végig!, gondolod ezt, míg arra nem ébredsz, közlik veled, nincs már petevezetőd. Egy sem.
Hogy nincs rá jobb szó: meddő lettél. S tulajdonképpen, ha te lennél Éva, kihalna az emberiség.
A tükörbe nézést, hogy szar vagy, alkalmatlan erre is, s hol vagy te, A Nő?
A napi álarcrángatást, ami tulajdonképpen már rutin, hiszen simán megy fel és aztán simán hagyod magadon már otthon is. Minek levenni? A zuhany alatti sírást, s a nyugalmat, ott senki nem kérdi, miért folyik arcodon víz. A tudatot, hiába gyertyafény és romantika, ebből nem lesz szerelemgyerek.
Aztán az újabb akaratot, a vágyat, melyet beléd vésett az évek súlya, hogy ha beledöglesz is, végigcsinálod!
Felállsz! Érted? Csessze meg, nincs lábad?! Akkor állj kézen!
És állsz.
Aztán mikor két perc után zuhansz vissza megint, mert a Kaáliban közlik szeptemberben, csak májusra van időpont. Konzultációra. Neked pedig ennyi időd nincs, már negyven vagy, az endo visszajön, te meg szépen kipurcansz. Testileg, lelkileg, mindenhogy.
A klimaxot ismerem. Azt, ami egyik napról a másikra üt ki. Az izzadást, a hangulatváltozásokat és hogy már a szex sem kell. Nem érdekel. A következő injekcióra várva a másik szobából kiszűrődő szívhangokat.
Az emlékeket, hogy te is hallottál már ilyet, neked is volt, benned is volt. A tiéd volt. Egyszer igen.
Amikor hatodszorra is megkérdezik, mikor volt az utolsó mensid, s te nem is emlékszel, hiszen le vagy állítva, nincs működésed, nincs vérzés, tulajdonképpen a saját szívveréseden kívül semmid sincs.
A lombikot ismerem. A töménytelen injekciót, a megannyi sok tízezrest, és a konklúziót: sikertelen.
A kérdést. Nő vagyok-e?
Érek-e annyit, vagy egyáltalán valamennyit? Miért én, s miért nem én?
A sírást, a dühöngést, a pisztolyt a tarkón, ha én lennék Éva…
A reményt. Ha nem sikerült az első, a másodiknak már kell!
Ismerem azt a boldogságot, ami röpke, ami alig két napig tart, míg a teszten a második csík, és a felismerést, hogy a boldogság túl veszélyes dolog. Az ember könnyen elbízza magát tőle…
Ismerem az endorkrinológust, a legjobbat. Az inzulint, az IR-t.
A kitartást, az elszánt és kemény fegyelmet önmagammal és a szénhidrátokkal. A könnyebb testem, megannyi könnyet, a lemondást, és legalább a doki ujjongó örömét, mikor meglátta a szép cukor és inzulin görbémet.
Azt hiszem, akkor kezdtem hinni magamban, és a terveimben. Igazán…
Meg kellett ismernem a pozitív gondolatok teremtő erejét. Újra, mert valahol elvesztettem. Az akupunktúrát, az abban való hitet. Hogy minden reggel elmondjam azt, amit a rák után nem kellett, mert simán ment: köszönöm, hogy vagyok, hogy van esélyem.
Új dolgokat, új szereket, s mindent, amiben eddig kicsit is kételkedtem, meg kellett ismernem. De legfőképpen a NINCS szó újraértelmezését.
Szégyellem magam. Hiszen tőletek eltérően nekem valójában másról sem szólt az elmúlt öt évem, mint magamról. Magamnak adtam időt, magamra költöttem egy valag pénzt, magamnak éltem, magam miatt csináltam mindent. Magamért, magamból. És közben biztosan elvettem másoktól is.
De kimerültem. Bocsánat. Ennyitől…
Az az igazság, nem vagyok közétek való. Érzem.
Pedig szeretnék, higgyétek el, nagyon szeretnék olyan lenni, mint ti! Olyan, aki időt akar, aki ácsingózik a megérdemelt, titkon lesett szabadidő után, hogy feltöltődjön, kikapcsoljon! Esküszöm, arra vágyom, hogy kikészüljek a napi megunt rutintól, a folyton gügyögéstől, a monoton léttől! Fáradni akarok az éjszakai ébredéstől, a nem alvástól. Sírni a fáradtságtól, a “nem bírom tovább” mondattól.
Akarom! Sírok érte, zokogok. Meghalnék érte…
Nő akarok lenni, s ki akarom ordítani magamból fájdalmam, s kezeim között tartani azt a Valakit, akinek odaadnék magamból mindent! Minden erőm, minden percem, minden magamra fordított időm.
És nem akarok kilógni.
Egy akarok lenni Veletek. S akkor talán megértem, miről beszéltek…
forrás: terezanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
