Jelenlegi hely

Visszatérés a láthatatlan munkából a munkahelyre

Ki vagyok, és mit szeretnék igazából csinálni? Judit példáján keresztül talán közelebb jutunk a saját válaszainkhoz is.

Időalagútban

Amikor kismamaként otthon voltam “gyesen”, sokszor éreztem azt, hogy az idő fogalma teljesen átalakult. És ezt nem negatívumként vagy pozitívumként értem, hanem tényként: a szülés utáni boldog-nehéz pillanatokra éppúgy, mint egy hosszú betegség vagy a téli hónapok kényszerbezárására egyaránt.

Emlékszem, amikor a középsővel voltam otthon, egyszer felhívott az akkor két gyerekes barátnőm, én meg szabadkoztam, hogy “Hú, ne haragudj, akartalak hívni, de mindig mire észbe kaptam, addigra elment a nap”, mire ő csak felnevetett, és megkérdezte: “Na mi van, téged is beszippantott az időalagút?”

Hát igen, valami ilyesmi történik velünk. Aztán ahogyan nő(nek) a gyerek(ek), úgy nyerjük vissza fokozatosan időérzékünket.

És ezzel együtt érkezik sokakban a kérdés, mi legyen, hogy legyen, ha a (legkisebb) gyermekünk közösségbe került, és vissza kell menni dolgozni?

Vagy nem kell, de visszamehetnék, csak hogy nem akarok…

Vagy szeretnék újra dolgozni, de időközben annyira megváltoztam én is, a körülményeim is, hogy nem tudom magamat elképzelni a régi munkahelyemen…

Variációk egy témára, a felsorolást még hosszan lehetne folytatni.

Judit három gyermeke közül a legkisebb nagycsoportos volt, amikor egyre sürgetőbbnek érezte, hogy visszamenjen dolgozni.

“Hivatalos” forma szerint nyugodtan maradhatott volna még otthon főállású anyaként a kicsi 8 éves koráig, Judit azonban úgy döntött, itt az idő, hogy visszatérjen a munka világába. A régi, kereskedelemben végzett munkahelyére azonban nem térhetett vissza főállásba, mert 3 gyermeke mellé a délutáni logisztikához nem volt segítsége édesanyján kívül, akit viszont nem akart ezzel a feladattal terhelni.

Nincs egy általános, mindenkire ráhúzható forgatókönyv, amit követni kell. Érdemes viszont meghallgatni mások történetét, ők hogyan csinálták, de nem azért, hogy összehasonlítsuk magunkat velük, hanem hogy tapasztalatot kapjunk, ötletet merítsünk, támaszt kapjunk belőlük. Viszont igenis vannak olyan szempontok és kérdések, amelyek segítenek abban, hogy döntést hozzunk, melyik úton induljunk el.

Légy őszinte magaddal!

Közhely, de tényleg megéri őszintének lenni, bár ez sokszor fájdalommal jár. Ráadásul időigényes is tud lenni, mire eljutunk oda, hogy ne árnyaljuk/szépítsük/tompítsuk azt, ami valójában bennünk van egy kérdéssel kapcsolatban.

Judit esetében ez gyorsan ment, mert ekkorra már úgy érezte, nincs sok ideje a gondolkodásra. Amikor sikerült feltérképezni, hogy valójában régi, főleg adminisztratív munkája helyett szívesebben dolgozna emberekkel (eredeti hivatása a tanítás volt), sikerült átlendülnie a tehetetlenség érzésén.

Halld meg a saját szükségleteidet!

Hatással van ránk, hogy közvetlen környezetünk, a családunk, barátaink mit gondolnak az adott helyzetünkről. Azonban fontos lepucolni ezeket a saját vágyainkról. 
Mit szeretnék én? Mire vágyom én ebben a helyzetben?

Érdemes kiindulni egy konkrét helyzetből, amikor rosszul éreztem magamat, ezután pedig beazonosítani a helyzethez tartozó érzést.

Ha ez megvan, akkor ezután tudom csak felismerni, milyen szükségletem sérült az adott helyzetben, amire ezt az érzelmi választ adtam. Az Erőszakmentes Kommunikáció (EMK), amelynek ez a fókusza, több mint egy kommunikációs modell: első körben segít, hogy párbeszédbe álljak önmagammal őszintén, másodsorban pedig, hogy másokkal.

Judit ebben a folyamatban felismerte azt, hogy leginkább környezete nyomására akart régi munkakörében elhelyezkedni, őt magát viszont ennek gondolata először bizonytalanságba, majd ellenállásba sodorta. Az is tudatosult benne, hogy bűntudata van, ha arra gondol, hogy gyermekei mellé mást hívjon alkalmanként, amikor neki elhúzódóan kell majd dolgoznia délutánonként. Kiderült az is, hogy van egy sérült családtagja, akinek ápolása főképp édesanyjára hárul; szorongással töltötte el, hogyha édesanyja már nem tud ebben részt venni, akkor ennek feladata rá fog hárulni.

Gondolkozz perspektívában!

A több év otthon töltött idő alatt vagy után sokszor azt érezzük, hogy az a bizonyos időalagút végtelen. Ilyenkor hajlamosak vagyunk úgy megélni az adott helyzetünket, hogy ez már örökké így lesz, mindig pont ennyire, ilyen formában lesz ránk szükség otthon - és ez a gondolati csapda fogva tart.

Primitív módszernek tűnik, pedig nagyon hatékony, ha ilyenkor felrajzolunk egy egyenest, beskálázzunk 1 évre, 3 évre, 5 évre, 10 évre előre, majd fölé írjuk, hogy hány évesek lesznek a gyerekeink, milyen várható élethelyzetben leszünk, és hogyan képzeljük el magunkat, esetleg milyen terveink vannak.

Ez segít tudatosítani és elfogadni azt, hogy vágyainknak, álmainknak konkrét időt, teret, keretet találjunk; nem azt érezzük, hogy olyan messze van, hogy kár is gondolni rá, hanem tudunk rá készülni, és az előtte lévő életfeladatainkat tudatosan megélni és elfogadni, és elvégezni.

Amikor ehhez a szakaszhoz értünk, Judit felismerte, hogy döntése meghozásának legfőbb akadálya az a bizonytalanság, hogy nem tudja, hogyan fog alakulni az élete a beteg hozzátartozó körül. Félt bármilyen lépést is tenni a munka irányába, mert megbénította a lehetőség, hogy bármikor felborulhat a terve egy váratlan helyzet kapcsán, és neki kell gondoskodnia még egy emberről.

Irányokat keress, ne végérvényes döntéseket!

A döntés szó már eleve rémülettel tölthet el, főleg, ha olyan helyzetben kell meghoznunk, amikor a saját bőrünkre megy a vásár. Van olyan helyzet, amikor kristálytisztán kell kimondani, A vagy B mellett döntünk, de olyan is van, amikor elég egy irányt kijelölnünk, amerre elindulunk. A munka-magánélet tengelyen maradva azt tapasztaljuk, hogy a döntésünk nem lehet kizárólagos; ha a munka mellett döntünk, az nem zárja ki a magánéletet vagy a családot, vagy fordítva. Tehát ha az irány jó, az új erőt adhat a folytatáshoz.

Juditnál mindez szépen és plasztikusan rajzolódott ki. Megtalálta azt az irányt, amely felé el akart indulni (emberekkel foglalkozni, tanítani), de ehhez előbb új célt tűzött ki: megnyugtatóan elrendezni beteg hozzátartozójának helyzetét, hogy ha a felelősség később az ő vállát is nyomja, mindez ne vonja el saját családjától, munkájától, életétől. Felismerte, hogy a munka kontra otthonmaradás kérdésben ez volt az, amitől nem mert, nem tudott elindulni.

Persze mindehhez nagyon fontos, hogy megtaláljuk azokat a külső-belső erőforrásokat, amelyeket mozgósítani tudunk egy-egy nehezebb időszakban, helyzetben. Ezeknek megtalálásáról, újrafelfedezéséről a következő cikkünkben olvashattok.

Pigler Anna
Élettükör Mentálhigiénés Műhely

- Budapestimami -

Partnereink