- A legtöbb ember minden bizonnyal felnőtt fejjel is emlékszik kedvenc gyermekkori meséire. Miért van ez így? Mi a szerepe a meséknek a gyermekek életében?
A mese nagyon sok módon képes segíteni a gyermeknek. Kezdjük azzal, hogy már magának a mesélésnek a rítusa is fejleszti az érzelmi intelligenciát.
Szülőként, amikor a gyermekem ágya mellett ülök, és megteremtem számára azt az átmeneti teret, ahova átléphet, hogy találkozzon a valósággal, illetve fantáziája kreálmányaival, mindez később a bizalmas szülő-serdülő közötti beszélgetések alapját is jelentheti.
Ezen túl a gyermek rengeteg mindent meg tud tanulni egy meséből.
- Mit jelent az, hogy varázsmese? Milyen mesék vannak még?
A gyermekeknek különböző mesélési korszakaik vannak. Kezdjük az altatókkal, a bölcsődalokkal, a döcögtetőkkel, höcögtetőkkel, amelyek mind-mind a későbbi mesék megalapozói.
Ezek után következnek a rövidebb állatmesék, csalimesék, láncmesék, majd 4-5 éves kor táján érkezünk a varázsmese-korszakba, amikor kialakul a kettős tudat, vagyis annak a képessége, hogy a gyermek úgy tud átlépni egy mese világába, hogy közben nem téveszti össze azt a valósággal. A varázsmesében ugyanis jók és rosszak – angyalok, tündérek, sárkányok, boszorkányok – egyaránt szerepelnek, és meg is küzdenek egymással.
- Eredendően igénylik a gyermekek a meséket, vagy netán a felnőttek szoktatják hozzá őket?
A mese lényegében éppen olyan, mint a gyermek gondolkodása: fekete-fehérben mutatja be a világot, vannak benne jó és rossz szereplők, akik ráadásul élesen el is különülnek egymástól. Vagyis a gyermek természetes közege a mese.
- Miből marad ki az a gyermek, akinek nem mesélnek?
Úgy gondolom, hogy minden gyermeknek mesélnek valahogyan.
Ráadásul szülőként nonverbálisan is folyamatosan mesélünk, pusztán a mutatott példáinkkal, a világban való létezésünkkel. Ezt nevezik életmesének. Kutatások bizonyítják, mennyire fontos, hogy szülőként, nagyszülőként elmeséljük gyermekünknek a családunk történetét. Kimutatták például, hogy minél több információja van a gyermeknek a saját családjáról, annál stabilabb az önbecsülése, ami pedig az érzelmi intelligencia fontos alapköve.
- De mégis, milyen a jó mese? A klasszikus magyar népmesék, esetleg Grimm meséi, vagy a kortárs mesék, netán az olyan mesék, amelyek ott helyben születnek, mesemondáskor, lefekvés előtt, a gyermek ágya mellett?
Minden mese jó lehet, ha figyelembe vesszük a gyermek életkori sajátosságait. És az is fontos, hogy nemcsak este lehet mesélni, hanem napközben is, a buszmegállóban várakozva, az oviból hazafelé sétálva.
- Említette, hogy vannak félelmet keltő mesék is, gonoszokkal, sárkányokkal, banyákkal, egyéb nem kívánatos lényekkel. Milyen mértékben szükséges része egy mesének a feszültség, a konfliktus?
Egy jó mese mindig feszültséget teremt és feszültséget vezet le. Nincs tehát mese feszültség és konfliktus nélkül. De a jó mese mindig megoldja a konfliktust, vagyis némi rutin után a gyermek biztonsággal tudhatja, hogy akkor van vége a mesének, amikor minden a helyére kerül, a hős eléri célját.
Éppen ezért, ha a gyermek mindezt elsajátítja, akkor a saját életét is erre a sémára építheti: ha bonyodalom adódik az életében, tudhatja, hogy az még csak a történet közepe, hiszen végül mindennek jóra kell fordulnia. Ha reménységgel áll a kihívásokhoz, könnyebb lesz megharcolnia a maga sárkányaival.
- Az olvasott vagy mesélt mese csakugyan hasznosabb, mint a megfilmesített változat?
A mesélt mese belső képeket teremt, a rajzfilm pedig külső, gyorsan pergő képeket, amelyeket a gyermek nem is igazán tud feldolgozni. Óvodás kor végéig éppen ezért napi húsz percnél hosszabb ideig tartó mesenézés nem is ajánlott. Nem jó, ha egy gyermek kontrollálatlanul ül a tévé előtt és kontrollálatlanul fogadja be a számára gyakran feszültséget keltő képáradatot.
- Ha mindezt megértjük, és mesélünk a gyermekünknek, akkor hogyan tegyük, hogy az minél hatásosabb, jobb legyen? Milyen előadói képességeinket kell erősíteni?
A meséléshez nem kell feltétlenül különösebb képesség. Egy dolog kell, és ez a lényeg, mégpedig az, hogy jelen legyünk abban a helyzetben, vagyis hogy a szívünk átengedje a történetet. Erre időt kell szánni. Közel egy óra ajánlott egy-egy ilyen rítusra, amikor beléptetjük gyermekünket a mese világába. Ha mindezt megtesszük, és a szívünk közvetíti a történetet, annak mindenképpen meglesz a hatása.
- Szülőként tapasztalhatjuk, hogy olykor a gyermekek is kieszelnek meséket. Érdemes ezekre odafigyelnünk? Lehet ezeknek olyan mondanivalója, amelyre máshogyan nem is derülhet fény?
Mindenképpen érdemes odafigyelni a gyermekek történeteire. Én például az államvizsga dolgozatomban és a doktori disszertációmban is gyermekek által írt meséket elemeztem. Rengeteg olyan történetet elolvastam, amelyeket negyedik osztályos tanulók írtak, és ezekben a mesékben gyakran köszöntek vissza a valóság elemei.
Volt például olyan királylány, aki instant tyúkhúslevest főzött az édesapjának ebédre, a király pedig elment a szomszédba pénzt kölcsön kérni a fizetésig. De olyan elefántgyerekkel is találkoztam, amelyiket elkergették otthonról, mert naponta kétmillió kérdést tett fel a szüleinek. A szegény ember fia az aranyhalacskától pedig azt érte, hogy hozzon már egy csomag cigarettát, aminek a gyárból hazaérkező apukája igencsak megörülne...
- Csodálatos és árulkodó történetek ezek, de mennyire szorítja háttérbe a mesevilágot a gyermekek mindennapjaiból az őket körülvevő digitális világ?
A digitális világ ma már olyan része az életünknek, amelyet nem iktathatunk ki. Korlátokat állítani azonban lehet. Mert mesélni csak akkor tudunk, ha ténylegesen együtt vagyunk. Ha együtt vacsorázunk, közös programot csinálunk, kirándulunk. Ha a családtagok kezéből sosem kerül ki az okostelefon vagy a tablet, az nyilvánvalóan a családi lét a rovására megy. Fel kell tehát állítani az egészséges korlátokat.
Forrás: csalad.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
