Szabó Ágnes: Kimenő és bejövő
A repülőtér teraszán álltunk ketten. Az óriási szerkezet gyerektenyérnyi méretűnek tűnt innen fentről, a meredek lépcsőn már lépkedtek az utasok a gép bejárata felé, a csomagokat a személyzet tagjai futószalagra dobálták fel. Volt közöttük néhány piros, az egyik biztosan a lányunké. Még ki tudtam venni távoli alakját a többiek között, aztán eltűnt ő is a gép belsejében. Beszállt mindenki, a lépcsőket odébb görgették, azonnal felszáll a repülőgép. Először utazik a levegőben, első alkalommal most, egyedül.
Egyetlen gyerek – de hiszen már felnőtt, 22 éves. Egy pályázattal került Svédországba 2014 őszén, majd egy évre. Az alapképzés elvégzése után pont jó ez az önkereső kitérő számára. De nekem?
Az én generációmnak az orosz volt a kötelező nyelv és Csehszlovákia a külföld, a mai lehetőségek és távolságok mások. Internet. Határtalanságok.
A ragyogó napfényben előttünk magasodik árnyékunk a terasz burkolatán, széles napszemüvegemet fejem tetejéről a szemem elé húzom, de hiába, a könnyeim csíkokban görögnek le az arcomon, reszket a vállam. Lefelé nézek, az árnyékoknak nincs közös része, két külön alak, két külön élet a válás óta, már 7 éve. Neki új család, új vállalkozás. Nekem a küzdelem és a hiány. A közösen épített vidéki családi ház helyett városi panel az otthonom, a kényelmes, a közeli és a „jobban az életvitelünkhöz illő” jelzőkkel kereteztem át a veszteséget.
A terasz szélét magas fémrács veszi körül, a vas és a szürke beton hideg biztonsága. Nem tudni, honnan, egy pillangó repül a rácsra, a szemünk elé, igazán gyönyörű, lilaszárnyú törékeny szépség. Nem fér át a rács résein, megreked. Mintha nem lenne tovább. A mellettem álló szülőtársam azt mondja: Hát, jól eltévedtél, beszorultál ide, nincs számodra kiút…
A repülőgép felszállt, rajta a lányunk. Apja még csak hozzám sem ér, szavakkal sem nyugtat, látva zokogásom. Se egy gesztus, se egy mondat. Nem tudok szólni, annyira nehéz a szívem, de azt gondolom és hiszem: felfelé, kis lepke, felfelé végtelen magasság vár!
Újra itthon feladat lett a másféle idő. A főiskolásnak főzős-dobozolós hétvégék helyett, a néha telefonos érdeklődés helyett, a születésnapi tortasütés helyett, a régi életszakasz helyett: mi legyen? Mivel töltsem a temérdek munka mellett is felszabaduló, szemtelenül soknak tűnő, magamra fordítható időt?
A sokféleséget választottam: kipróbáltam a hátmasszázst, a gerinctornát, hetente rajzszakkörre jártam, ahol paprikákat, gesztenyéket rajzoltam színes krétákkal, klubmozi remek filmjeire vadásztam, előadásokat hallgattam a gyógyvizektől testünk üzenetein át bátorságunkig témákban, még többet tudtam figyelni a barátaimra, és beiratkoztam egy iskolába, amely már régi vágyam volt – és ahol hamarosan végezni fogok.
48 éves elmúltam. Ha megkérdeznétek, azt mondanám: nem így képzeltem el az életemet, a családom széthullása volt a lehető legnagyobb veszteség. De ma már több elfogadással és megértéssel tekintek a történtekre, amely nem csupán elvett, hozzám is adott.
Ez a majd egy év, amíg a lányom távol volt, fontosat üzent és tanított nekem: a magam erejét éreztem és tapasztaltam meg újra. Rádöbbentem, hogy szép dolog hasznára lenni a környezetemnek és valóban sok örömet ad mások öröme is nekem, de felidéződtek bennem legbelsőm rég elfeledett, mélyről fakadó vágyai is. A hiánnyal teli idő így lett termékeny és tartalmas, adott elegendő teret a továbbgondolásra, új, másik ösvények keresésére és bejárására. Mintha a kimenő és bejövő bennem kerültek volna egyensúlyba.
A lányom? Köszöni, jól van, világot látott, érettebb lett, újra tanul itthon, már a maga életét éli. Védőháló vagyok számára egy másfajta anya-gyerek kapcsolatban, két felnőtt ember megváltozott viszonyulásában.
Én pedig szépen, csendben nyitottabbá váltam és lassacskán el tudok képzelni egy új társat magam mellé. Ha nem lenne a fennkölt kifejezés foglalt, most azt írnám: egy újszövetséget.
forrás: terezanyu.hu
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
