A meddőségi klinika orvosa azt mondta a harmadik sikertelen inszemináció után, hogy ő következő lépésnek a lombikot ajánlja, amit én nagyon nem szerettem volna, úgyhogy időt kértem magamnak. Közben elkezdtük intézni az örökbefogadást. Férjem nagyon nehezen fogadta az örökbefogadás ötletét, mindenképpen szerette volna, hogy valaki továbbvigye a génjeit. Én nagyon nehezen fogadtam a lombik gondolatát. Körülbelül fél év haladék után párhuzamosan az örökbefogadás intézésével belevágtunk a lombikba is.
Jó néhány beszélgetés a pszichológussal és egy környezettanulmány után megjött az eredmény: alkalmasak vagyunk örökbefogadó szülőnek, mehetünk a 40 órás tanfolyamra. A következő tanfolyam hétköznap lett volna, ezért úgy döntöttünk megvárjuk azt, ami majd ezek után indul és 7végenként lesz.
Amelyik nap mentünk be a terhességi teszt eredményéért a meddőségi klinikára és meglett a pozitív eredmény, azon a napon hívtak a következő tanfolyam ügyében. Addigra mire az a tanfolyam zajlott, nekem már pocakom lett volna, ezért úgy döntöttük akármennyire is bizonytalan még ilyen korán az eredmény jegeljük az örökbefogadást.
Szóval lányom az első lombik sikeres „eredménye”.
A terhesség első néhány hónapja alatt gyarapodás helyett öt kilót fogytam (mind eközben a baba 4-5 nappal előrébb volt a kiírt időpontunknál). Minden kijött belőlem a víz is gyakran. Volt nap, hogy háromszor is hánytam, az émelygés pedig állandó volt. Mindenki azt mondta a terhesség utolsó hónapjai a legrosszabbak, nah én ekkor kezdtem el jól érezni magam végre.
A terhesség vége felé elkezdtünk járni szülésfelkészítőre és utána néztünk az otthonszülés kérdésének is. Én szerettem volna itthon szülni, amibe sok beszélgetés után a férjem is belegyezett. Azt mondta az a legjobb nekem és a babának, ahol biztonságban érzem magam.
Ehhez részt kellett volna venni egy-egy hétvégés tanfolyamon, ami nem is lett volna gond, ha mindez nem Győrben zajlik. Ekkora utat és az ott alvást már nem szívesen vállaltunk volna be, a terhesség utolsó heteiben. A másik problémám az volt, hogy honnan tudom majd, hogy mikor kell hívni a bábákat, mert több, mint 100 km távolból jöttek volna, ez nagyon nem tetszett. Így végül a kórházi szülés mellett döntöttünk.
Mikor már hetente kétszer kellett volna járnom NST-re a következő héttől, akkor „megbeszéltem” a babával, hogy jó lenne, ha már inkább kint lenne, mint bent. Frontok jöttek és mentek (meleg is és hideg is), de egyik sem volt hatással a babára. Aztán egy szép napos vasárnap délelőtt átjöttek anyósomék, én mondtam, hogy szerintem olyan furán lejjebb van a hasam. Anyósom szerint nem látszott semmi változás a pocakomon és az arcomon sem…
Késő délután a férjem elment az Obiba, mert valami kellett a ház renoválásához. Olyan 16:40 felé elkezdtem furcsán érezni magam, fájt a pocakom. Amikor is csengettek a szomszédok, hogy átlőttek az íjjal a kertünkbe és kérnék vissza a nyilat. Mondtam, hogy jósló fájásaim vannak kistürelmet kérek, mert lassú leszek az oda-vissza sétálásban. Összeszedtem a nyilat a hátsó kertből és megkértem őket, hogy vigyázzanak, mert nem szeretném, ha a következő alkalommal a kutyánkból kellene kiszednem a nyilat a föld helyett.
Amikor már volt két-három fájásom, akkor felhívtam a férjem, hogy jó lenne, ha elindulna haza, mert valami van. Addigra szerencsére már az utcánkban volt, már nagyon szerettem volna, hogy mellettem legyen.
Ezután elkezdte mérni a fájások közt eltelt időt illetve mondta, amit én már előtte is próbáltam, hogy feküdjek le, mert lehet, hogy ebből csak hajnalra lesz baba és hát pihenni kell. Nah, ez sem előtte sem akkor nem ment… Képtelen voltam feküdni, próbálkoztam négykézláb az ágyon illetve az ágy szélére támaszkodva a földön térdelve, de minden fájás indulásakor kimenekültem a fürdőszobánkba a WC-re. Már a férjem megérkezése előtt is ott volt a legjobb, de akkor még tényleg használtam is az ülő alkalmatosságot céljainak megfelelően, a természet tudja a dolgát. 17:40-kor az egyik a szobából átmenekülök a WC-re akció alatt útközben elfolyt a magzatvíz. Azt tanították a szülésfelkészítőn, hogy ilyenkor egy 15-20 percre le kell feküdni nehogy előre essen a köldökzsinór, én ebből jó ha 5 percet kibírtam és menekültem vissza a fürdőbe. Az egész szülés alatt székelési ingerem volt az első perctől kezdve, illetve folyamatosan vérpöttyöztem, ezért is jobb volt ott.
Ekkor mondtam a férjemnek, hogy hívja fel a szüleinket, mert tuti, hogy most már szülünk, bár ekkor már biztos voltam benne a magzatvíz elfolyása nélkül is. Anyu azt mondta, azért inkább csak hívjuk fel a dokit, hogy mi a helyzet. (Mindez utólag igen hasznos tanácsnak bizonyult.)
Abban egyeztünk meg, hogy otthon akarunk vajúdni és az utolsó pillanatban bemenni a korházba. Hát ezt sikerült is kiviteleznünk. Férjem attól kezdve, hogy hazaért próbálta írni, hogy hány percenként jönnek a fájások és pörölt velem, hogy döntsem el, hogy ez most fájás-e és egyébként sem jöhet ilyen sűrűn még most. Szeretett volna segíteni, kérdezte, hogy mit tehet simogasson, masszírozzon? Nekem semmi ilyenre nem volt szükségem (korábban úgy képzeltem, hogy majd veszek egy forró zuhanyt. Hát ilyenekre sem időm, sem igényem nem volt). Csak az kellett, hogy ott legyen a közelemben, de hozzám ne érjen. Illetve állandóan ki akart menni szendvicset csinálni a kórházban eltöltendő időre, (ami utólag nézve jó lett volna, aki azt mondja, hogy édességet vigyél magaddal szülés utánra az azt hiszem téved, sok mindent megadtam volna valami sósért, de csak csoki meg szőlőcukor volt nálam…) de nem engedtem, mert mellettem kellett lennie!
Amikor felhívtuk a dokit és mondtuk, hogy mikor folyt el a magzatvíz illetve hány percesek a fájások az volt az első kérdése, hogy hány perc alatt tudunk beérni. Illetve ő is indult azonnal. Nem volt egyszerű az elindulás, Gábor még mindig szendvicset szeretett volna csinálni, én neki álltam öltözködni, ez sem bizonyult könnyűnek. Ezek után én úgy éreztem állva nem bírom ki, hogy ne nyomjak így leheveredtem az előszoba kövezetére, amit a férjem mikor meglátott jól megijedt és kérdezte, hogy elestem vagy rosszul vagyok? Ez jó hülye kérdés mikor szül az ember… Mindenesetre a szendvics nem készült el, a férjem bement a csomagomért, hogy berakja a kocsiba és irányba állt az autóval. Ezek után indultam én el a kocsihoz és feküdtem be a hátsó ülésre. Az ajtót már nem tudtam becsukni magam után, ezt ő tette meg és ezek után bepattant a vezető ülésre és beletaposott a gázba. Az oda útból én nem sokat érzékeltem csak a párbeszédünkre emlékszem:
-Nyomnom kell!!!
- Ne merészelj nyomni!!!
azt hiszem ez párszor elhangzott, abban a néhány percben, amíg beértünk illetve valami olyan rémlik, hogy próbálta diktálni a hogyan ne nyomjál légvételek ütemét :)
A parkolótól a korház harmadik emeletéig tartó út meglehetősen hosszúnak tűnt. Vasárnap lévén legalább a parkoló jeggyel nem kellett bajlódni. Bár nem tudom, melyikünknek jutott volna eszébe. (Érdekes kérdés vajon a szülés felmentést ad a parkoló jegy kiváltása alól :) - nem hiszem.)
A kórházban rossz folyosón akartunk elindulni, mire egy ffi alkalmazott útbaigazított, sőt még be is csengetett nekem, gondolom látta rajtam, hogy komolyan gondolom a szülést és nem csak vajúdgatok. Én teljes lélekjelenlétemmel rászóltam, hogy csak egyszer szabad megnyomni a csengőt (a szülés felkészítő „áldásos” hatása) nem ám mint a süket, aki csak tenyerel rajta.
Ezek után én bementem a vajúdóba, Gábornak kint kellett maradnia, mert egy másik kismama is bent tartózkodott. Megláttam az „ismerős” szülésznőt (az ismerős túlzás egyszer találkoztam vele szülésfelkészítőn, de nagyon szimpatikus volt) és nagyon megörültem neki. Az örömöm sajnos nem tartott sokáig, mert miután felfeküdtem és megvizsgált azt mondta, hogy a férjem nem jöhet be a szülésre. Mondtam neki, hogy nagyon szeretett volna bent lenni, nem igazán hatotta meg a kijelentésem. Ezek után csak annyit kértem, hogy akkor valaki legyen kedves és menjen ki és ezt közölje a férjemmel. Illetve jeleztem, hogy nyomnom kell, amire az volt a válasz nyomjak bátran. Ezek után érkezett meg az orvosom. A szülésznő vidáman kérdezte, hogy szerinte hol tartunk. Mire a doki rávágta: „tűnő feles méhszáj”. A szülésznő meg csodálkozott honnan tudja. A doki a korábbi telefonunkból következtetett.
Érdekes módon, ahogy jött a saját doki mégis csak át lehetett menni az apás szülőszobába. Erre az epizódra nem igazán emlékszem, de azt hiszem saját lábon sétáltam át.
Ekkor a férjem is érkezett kívülről (én belül a vajúdón keresztül és a baba ellátására fenntartott szobán át jutottam az apásnak kinevezett szülőszobába) a folyosó felől a csomagjaimmal.
Elővettük a papucsot meg a hálóingemet, amit a szülésznő fordítva akart rám adni, amiért elnézést kért. Érdekes milyen hülye és lényegtelen momentumok is megmaradnak az emberben.
Ezután emlékszem, hogy elkezdték kitölteni az ilyenkor szokásos papírokat, amikre Gábor diktálta az adatokat, amikor is elértünk a személyi igazolványom számához (amit elvileg a sok- sok céges levél átvétele miatt fejből tudtam) elsőre jó számot is mondtam, aztán elbizonytalanodtam és végül rosszat diktáltam be. Ekkor már pár perc kellett csak ahhoz, hogy este hatóra legyen.
Aztán szépen a férjem nyakába kapaszkodva vajúdtam tovább, igazából itt már összefolytak a dolgok, bár azt hiszem, hogy előtte sem teljesen tiszta a kép és az események sorrendje. Mivel tűnő feles méhszájjal mentem be, a szülés előtt szokásos borotválásos, beöntéses, branül berakásos procedúrákat megúsztam. Többek között ez is volt a célunk az itthon történő vajúdással és az utolsó pillanatban történő beérkezéssel. Sosem gondoltam volna, hogy ez ilyen jól fog sikerülni.
Vajúdás közben egyszer megkért a doki, hogy feküdjek fel a szülőágyra, mert megvizsgálna, erre én azt mondtam, hogy nem szeretnék. Mire is a doki négykézlábra heveredett és megvizsgált úgy, hogy álltam.
Ha jól emlékszem, de ebben sem vagyok biztos először guggolva vajúdtam a férjem segítségével, aztán állva a nyakába kapaszkodva, bár a sorrendben már nem vagyok biztos. Fogalmam sincs mennyire voltam hangoskodós, de próbáltam nem az lenni, bár az is igaz, hogy nem volt igényem a kiabálásra, sem itthon sem odabent a kórházban. Férjem szerint sem voltam hangos. A jelenléte nagyon sokat segített és az is, hogy támaszkodhattam rá, kapaszkodhattam belé, diktálta a légvételeket én pedig nyomtam amikor úgy éreztem, hogy azt kell, mert azt mondták, hogy lehet.
Nem éreztem az egész folyamat alatt egyszer sem, hogy szörnyű lenne és elviselhetetlen és jaj legyen már vége és legyek túl rajta, pedig a női ismerőseim beszámolója alapján erre számítottam. (Akár frissen szült az illető, akár régen.) A korházban, ahol szültem nincs epidurális érzéstelenítés és minden ismerősöm, aki ezzel avagy e nélkül szült egybehangzóan vallotta, hogy bizony erre szükség van (avagy szükség lett volna) és ha lehet uzsgyi, de kérjem. Ha lett volna rá lehetőség, akkor sem kértem volna. Persze nem tudhatom a többieknek, mennyire fájt , de nekem nem volt rá szükségem, igazából a szülés napján eszembe sem jutott ez a kérdés.
Aztán másodszor hangzott el a kérés, hogy feküdjek fel a szülőágyra. Ami hozzá tenném nem volt korrekt a fogadott orvosom részéről, mert nem tartotta magát az ígéretéhez, hogy úgy szülök, ahogy szeretnék, ha akarok guggolva vagy akár állva. Hát ez ebben a kórházban maximum a vajúdásra vonatkozott. Nagy változásokra van szükség a fejekben és nem korszerűbb szülőszobára, hanem korszerűbb hozzáállásra az orvosok részéről. Értem én, hogy nincs elég személyzet, de akkor ha én úgy akarom és megengedhetem és effektíve megvásárolom az ellátást, akkor lehessen már rugalmasabban kezelni a kérdést, mert akkor én nem az általános személyzetet terhelem a szerintük buta igényeimmel. (Itt visszautalnék a korábban a kövezetre való leheveredésemre indulás előtt, az ösztönöm azt diktálta, hogy ha lassítani akarok a folyamaton, MERT NYOMNOM KELLETT, akkor szépen feküdjek le a hátamra.)
Szóval ránéztem a dokira és mondtam neki, hogy én felfekszem, ha megígéri, hogy nem fogok ott hátalni egy órát. Azt mondta, hogy szerinte maximum 10- 15 perc és kint lesz a baba.
Felfeküdtem hát az ágyra, belepakolták a lábam a kengyelbe az egyik oldalon és a szülésznő kezébe a másik oldalon a férjem a fejem mellett állt jobb oldalon. Nah, a részletek itt is összefolynak nem tudom, hány perc telt el, hányat nyomtam, soknak semmiképp nem tűnt az eltelt idő. Amit tanultunk szülésfelkészítőn, hogy hogyan kell nyomni, nah abból én kb. semmit nem valósítottam meg, egyszerűen követtem a természet hívó szavát és azt amit diktált az ösztönöm.
Amire emlékszem, hogy egyszer megkérdeztem a szülésznőt, hogy nem venné-e el a kezét onnan, ahol van, mert elég kellemetlen.
Amikor jött a fájás én nyomtam, ahogy jónak éreztem és azt hiszem, úgy is volt jó, Ezt is csak a férjemtől tudom, de elvileg három fájás alatt kint volt a baba. (Ez néhány perccel este 8 előtt volt). Összességében maximum 4 óra alatt kibújt a gyermekem. Azt, hogy a köldökzsinór a nyakára és a vállára volt tekeredve, azt pedig a záró jelentésben olvastam csak, de szerencsére ez nem okozott semmilyen problémát, mert maradt még elég köldökzsinór. (Férjemet idézve a szülésznő csak húzta és húzta és még mindig jött…;))
Amire emlékszem, hogy felemelték a bábát és az első kérdésem az volt, hogy minden rendben van, jól van, mindene meg van? (Igen ez egy kérdés volt számomra.) Amire egy határozott igen volt a válasz. Ezek után odafordultam a férjemhez és második mondatom az volt, hogy lesz még egy gyerekünk. A babóca nem állt neki üvölteni miután kibújt, aminek én kimondottan örültem, úgy értékeltem, hogy nem viselte meg túlzottan a megszületése és az új külső körülmények. Cserében bukott egy pontot az apgaron tízből kilences értéket kapott. Mindezt a zárót olvasva gondolom csak, hogy ez lehetett az oka a 9 pontnak.
Utána megkérdezték, hogy mi a jövevény neve, amire én visszakérdeztem, hogy mi a neme? Mondták, hogy kislány én pedig mondtam, hogy mi lesz a neve. Ezután a pocakomra tették a lányom, én kigomboltam a hálóingem, hogy amennyire csak lehet összeérjünk.
Amire még emlékszem, hogy ezek után jött egy csecsemős nővér, hogy elvinné a babát, ami nekem nagyon hamarnak tűnt, hiszen még csak most rakták a pocakomra, úgyhogy mondtam, hogy én még nem szeretném, hogy elvigye, mire ő jól van, de meg fog fázni. Már hogy fázna meg, amikor én melegítem alulról :) egyébként meg be volt takarva és hozzá tenném dög meleg volt a szülőszobában. Szóval a megfázás óriási kockázatát vállalva a lánykám még velem maradt egy kicsit.
Időérzékem továbbra is nulla volt, de az biztos, hogy a baba után egy jó adag vér is érkezett, illetve azonnal elkezdett leválni a méhlepény. Úgy, hogy az eddig megúszott oxitocin kérdése került porondra. Természetesen most is rákérdeztünk a doktornál, hogy muszáj-e, amikor elmondta, hogy miért tartja fontosnak, akkor elfogadtuk a döntését. Nem emlékszem a méhlepény megszületésére sem időben, sem érzésben, sem semmiben. Azt sem tudom mikor és hogyan vették le a köldökzsinór vért.
Azt tudom, hogy mikor elvitték a picit apa vele ment, ez a tudat nagyon megnyugtató volt, hogy az apukája szemmel tartja a történéseket, vigyáz az ő pici lányára.
Mikor a kiscsaládom elment, utána a doki bejelentette, hogy megszeretné vizsgálni, hogy nem maradt-e a méhemben placenta darab. Ezt a vizsgálatot kedvesen „betapintásos” vizsgálatnak hívják, pedig hát tapintat na az az, ami nincs benne. A doki mondta, hogy elaltathat, de akkor nem szoptathatok vagy kibírom ébren. Amire azt mondtam, hogy rendben, de csak akkor, ha kiabálhatok, hogy honnan tudtam, hogy erre az egyezségre szükség lesz, fogalmam sincs!? A doki rábólintott és neki állt megvizsgálni, hát őszintén bevallom rendesen kiabáltam, ekkor érkezett vissza apa és nem teljesen értette, hogy ha a szülés alatt nem kiabáltam, akkor most még is mi van. A vizsgálat ezerszer jobban fájt, mint az egész szülés.
Sikerült a rohamos és első szülésem ellenére a babámat gátvédelemmel megszülni.
Ezután valamennyi időt együtt tölthettünk édes hármasban. (Nekem nagyon kevésnek tűnt ez is.) Ekkor mondtam az újdonsült apukának, hogy mindkettőnk szüleit hívja fel a jó hírekkel és ők majd továbbítják a család két ágán az információkat. Nagyon rosszul érintett, hogy a férjemnek haza kell mennie, mi pedig maradunk.
Az alapítvány szoba létezéséről, ahova családtag is bejöhet senkinek nem jutott eszébe tájékoztatni…
A lányom szépen nyugisan pihent éjszaka, sokat aludt igaz én nem tudtam aludni egy percet sem, a hormonoktól gondolom.
Én csak bámultam a kisjövevényt, az én LÁNYOMAT próbáltam magamba szívni a látványát.
Mia története (a képek illusztrációk)
Szülés helyszíne: Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház Szülészeti és Nőgyógyászati Osztály
- A hozzászóláshoz regisztráció és bejelentkezés szükséges
