Vénusz születése

Középiskolás koromban egy nagyon kedves idős hölgy volt a testnevelés tanárom. Ő mesélt nekem egyszer az ő szüléseiről. Arról, hogy a háborítatlan szülést választotta. Ez a beszélgetés, ez a kép és ez a pár mondat, az érzések élesen élnek bennem azóta is.

A kép illusztráció.

Miután felbukkant belőlem ez az indíttatás, akkor adtam magamnak egy hónapot, hogy a késztetés valóban igaz-e vagy csak egy hirtelen fellángolás. Persze a törekvés ezen idő alatt egyre csak erősödött bennem. Először persze életem párját kellet „meggyőznöm” ennek az útnak a helyességéről. Először furcsán nézett rám, és nem támogatta az ötletemet. Aztán ő is belevetette magát a témába és az internetet hívta segítségül. Csongor talált egy interjút, amit egy budapesti szülésznővel készítettek, aminek a hatására minden gondolatomat, érzésemet egy csapásra megértett és teljes vállszélességben mellém állt. Azóta is hálás vagyok azért a videóért.

Miután Csongor és én készen álltunk a „nagy útra”, kerestünk magunk mellé bábákat és dúlát. Szerencsére hamar sikerült találnunk segítőket, akik már elsőre nagyon szimpatikusak voltak!

Minden le volt papírozva a 37. hétig. Ezután már „csak” a szülésre vártunk. Mígnem eljött a péntek reggeli NST.  A várandósság utolsó heteiben érzetem, hogy ezen a hétvégén fog eljönni a Nagy nap. Kértem is egy jelet az égiektől. „Ha ez az NST olyan lesz, mint az első, akkor a hétvégén megszülök.”- gondoltam magamban. És olyan lett. Ettől az élménytől teljesen újult erőre kaptam és örömmel jöttem ki a kórház ajtaján. Emlékszem, hogy az időjárás is ennek az önfeledt hangulatnak kedvezett. Gyönyörű, szikrázó napsütés fogadott az épületből kilépve.

Aztán teltek az órák. Napközben beindult a fészekrakó ösztönöm. Gyerekruhákat rendeztem át és a szüléshez szükséges dolgokat rendezgettem, hogy minden kézre essen majd. Persze próbáltam hessegetni a gondolatokat, hogy ez még nem az a fészekrakás. De nem sikerült. Délután lefeküdtem aludni. A pakolás miatt fáradtam el, vagy az estére készültem már, nem tudom. De olyan mélyen aludtam, hogy mikor Csongor hazajött a munkából, nem keltem fel rá.

Vacsorára hivatalosak voltunk párom szüleihez. Este 8-kor el is indultunk hozzájuk gyalog. Úgy terveztük, hogy egy órát még sétálunk a friss levegőn, mielőtt odaérünk. A mozgás mindig sokat segített nekem a várandósság alatt. Induláskor már felfigyeltem rá, hogy 15 percenként megkeményedik a méhem, ami útközben folytatódott. A séta közben ilyenkor mindig meg kellett állnom, és utána indulhattunk tovább. Este 9-re oda is értünk a kései vacsorára. Persze a kontrakciók a családi étkezés közben sem maradtak el. Addig beszélgettünk, míg anyósom ijedt tekintettel meg nem kért minket, hogy most már menjünk haza szülni. Hallgattunk rá és hazasétáltunk.

Este 11-kor hívtam a bábákat.

• Szia Léda! Itt valami készülődik. Még az elején vagyunk, de szólok, hogy tudjál rólunk. – mondtam
• Rendben. Feküdj le pihenni és vegyél meleg fürdőt. Ha ezekre abbamaradnak a kontrakciók, akkor ezek még csak jósló fájások. –válaszolta.

Megfogadtam Léda tanácsát. A fürdés után párommal lefeküdtünk aludni. Pontosabban ő lefeküdt, én meg bevackoltam magam a WC-re, mivel ülve sokkal jobban bírtam a „fájásokat”, mint fekve. Így a WC tökéletes hely volt a vajúdásra. Sarokban volt, rá lehetett ülni és a falnak dőlve lehetett aludni is. A takarót pedig nyakig felhúztam, hogy ne fázzak. Közben a fejemben csengtek Nandu szavai (Nandu:Vajúdástámogatás mindenkinek c. könyvéből): A mély hang segít átengedni magadon a „fájdalmat”, míg a magas hang meggátolja a szabad áramlást. A nyitott ajak segíti a méhszáj tágulását is. Így egy-egy kontrakció alatt olyan hangokat adtam ki, mint szeretkezés közben. De a módszer a vajúdás során végig jól vizsgázott. Mondanom sem kell, én lepődtem meg rajta a legjobban. Nem számítottam rá, hogy ilyen lesz a vajúdás és hogy én ilyen leszek. Az összehúzódások sűrűsödtek és hosszabbodtak. Szerencsére a jól kitalált biológiai rendszerünknek, a fájdalom érzete nem változott. Beállt az oxitocin-endorfin harmóniája.

Ahogy jött a hajnal, úgy ment el a nyákdugó. Ez volt az a pillanat, amikor már nem toleráltam tovább, hogy életem párja békésen alszik a hálószobában. Felkeltettem és felhívtuk Lédát. Gyors helyzetjelentést adtunk magunkról. Léda kérdezte, hogy a kontrakciók beálltak-e már, megfigyelhető-e valamilyen rendszeresség. Mivel én nem tudtam erre válaszolni, ezért a telefonbeszélgetés után Csongor elkezdte stopperral mérni a fájásokat. Mondanom sem kell, elég viccesen néztünk ki. Úgy éreztem magam, mint iskolai testnevelés órán, mikor felmérés volt sprintfutásból.  Csongor kb 2-3 órán keresztül jegyzetelt szorgalmasan.

A kép illusztráció.

Időközben áthelyeztük a hadiszállást egy méltóbb helyre, a nappaliba.  Mikor a kanapén ültem, úgy éreztem, hogy egy helyben toporgok, nem halad előre a vajúdás. Úgy éreztem hogy a sok éves sérelmeket kell édesanyámnak megbocsájtani, letenni. Nem volt egyszerű a feladat, de amikor ezen túljutottam, a vajúdás is erősebbre kapcsolt.

Az ablak alatt ülve hallottam a madarak csicsergését. Az egyetemi éjszakázások során figyeltem meg, hogy a madarak a napfelkelte előtt, még sötétben kezdenek el dalolni. Így tudtam meg, hogy nemsokára kel a nap. Ekkor még távol voltam a szülés végétől és átfutott az agyamon, hogy nappal fog világra jönni Babó. Korábban mindig úgy gondoltam, hogy éjjel fogok szülni. Nem is tudtam elképzelni, hogy akik nappal szülnek, az hogyan lehetséges. Elvileg védett időben szülünk. Nekem úgy látszik, hogy az este és a délelőtt volt a védett idő. Most átérezhettem, hogy milyen nappal szülni….

Ahogy kavarogtak a fejemben a gondolatok, eszembe jutott, hogy öcsém pont azon a napon töltötte be a 18. életévét. Egy pillanatig azon aggódtam, hogy haragudni fog-e ránk, amiért Babóval egy napon lesz a születésnapjuk. Aztán elhessegettem ezt a gondolatot, öcsém ennél értelmesebb és megértőbb, minthogy megsértődjön ezen.

Eljött a hajnal 6 óra. Ismét telefonáltunk Lédának.

• Most már induljatok el kérlek hozzánk. A kontrakciók rendszereződtek.
• Jó, indulunk. Szólok Annának is. Egy óra múlva hívjatok fel újra.

Léda után felhívtuk a dúlát is, hogy jöjjön el hozzánk. Mivel ő helybéli, ezért elég hamar ide is ért hozzánk. Én a nappaliban vajúdgattam, Csongor a hálóból hordta a nappaliba a szülés kellékeit, mikor Bogi megérkezett. Csongorral gyorsan vizet tettek fel forrni. Bogi a muskotályzsályás-forró vizes borogatáshoz készülődött, hogy csillapítsa fájdalmaimat. Amíg a víz fel nem forrt, addig nem értettem hogy ez miért lesz jó nekem. Úgy érzetem, hogy zökkenőmentesen bírom a fájdalmakat. Egészen addig, míg a hasam aljára nem tette a forró vizes-illóolajos borogatást… Ezt az élményt minden szülő nőnek át kell élnie. Ez a borogatás felért egy csodával!

Bogi kérdezte, hogy milyen gyakoriak a kontrakciók. Csongor átnyújtotta neki az A4-es papírt, amire sűrűn jegyzetelt.

• Úr Isten! Ilyen szép hosszú listát még nem láttam. - mondta.

7 óra. Újra hívtuk Lédát. Én kezdtem el beszélni vele, de közben jött egy kontrakció. Nem tudtam vele tovább folytatni, ezért Csongor vette át a telefont. Léda közölte velünk, hogy útközben defektet kapott az autója. Amint tud, jön. „Ó te jó ég! A sors ismétli önmagát. Mikor én születtem, édesanyám ugyanúgy várt a szülésznőre, mint én most Lédáékra.” –gondoltam.

Ahogy telt az idő a fájások megváltoztak. Már nem csak a hasam alján éreztem azokat, hanem az egész hasamat megmozgatta egy-egy kontrakció. Ezek már a tolófájások voltak. Bogi ettől megijedt.

• Anyuka, megvárjuk Lédát? Ezt mindig az anyuka dönti el.- kérdezte.

Bogi azért aggódott, mert a magzatvíz még mindig nem ment el. Azon gondolkozott, hogy mit tegyen, ha burokban születik a baba. Eközben én ezt gondoltam: „ Én döntöm el? Majd ahogy meg van írva a nagy könyvben. Amikor jönnie kell a babának, akkor fog jönni. … Bár úgy látom, hogy mindenkinek jobb lesz ha megvárjuk Lédát.”

A hajnali események már teljesen összemosódtak a fejemben. A kontrakciók ekkor már elég sűrűek voltak ahhoz, hogy már nem tudtam követni a körülöttem folyó eseményeket. Kérdezték, hogy mit kérek inni, vizet vagy céklalevet. Én ekkor már csak a kezemmel tudtam mutatni, hogy a másodikat kérem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy már nem érdemes energiát fordítanom a beszédre. Csak a szülésre koncentráltam. Telt az idő. Én közben párszor megkérdeztem, hogy hány óra van. Válaszoltak, én pedig azt számoltam, hogy hol járhat Léda. Talán nem is számoltam, hanem hozzákapcsolódtam egy másik szinten és mintha egy képzeletbeli térképen követtem volna, hogy merre jár éppen. Egyszercsak megéreztem, hogy megérkezett. Teljesen biztos voltam benne. Szóltam is a segítőimnek, hogy Léda itt van. Ők rögtön tárcsáztak.

• Szia Léda! Hol vagy?
• Most parkoltam le. – válaszolta.

Drága Csongorom ekkor kirohant, hogy segítsen Lédának bejönni.

És akkor én is megpillantottam Lédát.

• De jó, hogy itt vagy! Most már szülhetek. –gondoltam.
• Van még időm átöltözni és kezet mosni?- kérdezte tőlem Léda

Bólintottam.

Léda a kisszobában gyorsan „munkás” ruhába öltözött. Miután ő is megérkezett, a vajúdás kicsit alább hagyott, de Lédát is hamar befogadtuk a körünkbe. Ezalatt a lazítós időszak alatt Bogi rám is szólt, hogy „Légy hálás és pihenj!” Én, mint egy jó diák, szót is fogadtam neki. Hátrahajtottam a fejem a kanapén és becsuktam a szemeimet. Nagyon jól esett ez a pár percnyi szünet.

Közben nem értettem, hogy miért nem haladunk előre? Megkérdeztem Babótól, hogy miért nem indul még el a külvilág felé? „Még erőt gyűjtök.”- jött a gondolatválasz tőle. Ezt tolmácsoltam is a körülöttem lévőknek. Léda meg is hallgatta a pici szívhangját. Rendben volt.

Na és mikor Babó erőt gyűjtött, akkor én ülésből négykézlábra ereszkedtem és elindult a kitolási szakasz. Csongor velem szemben ült és én belé kapaszkodtam. Szó szerint, néha szerintem neki is fájt egy-egy összehúzódás. Ebben a pozícióban hirtelen egy nagy pukkanást hallottunk és éreztem, hogy a lábam között a jóleső meleg magzatvíz beborít mindent.

• Látod már a fejét?-kérdeztem.
• Még nem. – jött a válasz.

Egyszercsak a toló fájások közben a csípőm mozogni kezdett. Minden irányba. Úgy érzetem, hogy a testem magától működik, nem én irányítom.

• Nemsokára megérkezik, amire várni szoktál. - hallottam Bogi hangját a hátam mögül, ahogy Lédának szól.

A kitolási szakaszt igen hosszúnak érzetem. Minta minden egyes perc egy óra lett volna. Pedig nem volt több 20 percnél.

• Már látom a hajacskáját, de ne nyomj rá!- mondta Léda nekem.
• De fáj. –válaszoltam.
• Igen, ez is fáj. Meg akarom védeni a gátadat.
• Jó. Akkor nem nyomok rá. -gondoltam magamban.

Aztán a fejecske után rögtön jött a teste is. Felsírt. „Ó Istenem! Megszületett.” –gondoltam magamban. Amiről eddig csak álmodoztam, amit eddig csak elképzeltem, az most már valóság.

Segítettek lefeküdni az ágyra és a hasamra tették Babót. Ő szépen lassan elkezdett szopizni. Fantasztikus érzés volt. Mikor Csongorral csodáltuk gyermekünket, a köldökzsinórt és az ollót odanyújtották neki. „Sose feledd, hogy Fényből jöttél és Fény vagy.” – mondta magában Csongor, miközben elvágta a gyermekem és közöttem lévő fizikai köteléket.

Léda leült a konyhaasztalhoz és nekilátott az adminisztrációnak.

• Mi legyen a neve? - kérdezte Léda a konyhából.
• Vénusz jó lesz? – kérdeztem Csongortól.
• Jó. –válaszolta.
• Vénusz! - válaszoltunk Lédának a nappaliból.

A kép illusztráció.

Közben újra fájásokat éreztem a méhemben. Sokkal gyengébben, mint Babó születésekor, de jöttek. „Ó, én nem akarok újra szülni.”-gondoltam. Aztán egyre nagyobb késztetést éreztem a méhlepény megszülésére, de mélyen legbelül tiltakoztam ellene. Közben Léda is sürgetett. „De hát az nem csak úgy kicsusszan?”-gondoltam magamban.

Végül mindenféle praktikát bevetettünk, hogy a méhlepényt sikerüljön a világra hoznom.

• Na ez az utolsó lehetőség. Ha most sem jön ki, akkor irány a kórház. -mondta Léda.
• Na azt NEM. -gondoltam én.

És akkor kijött! Végre!

Miután minden vizsgálatot elvégeztek, segítőink elbúcsúztak tőlünk és mi itthon maradtunk. Hármasban. Új család született. Vénusz végig velünk volt a születése után. Nagyon jó érzés volt, mikor mellettem feküdt és hallgattam a szuszogását.

Katicabogár története (a képek illusztrációk)

Szülés helye: Otthon