Jelenlegi hely

Cukorbetegen szülni

A mi születéstörténetünk 2016

Mivel cukorbeteg kismama voltam (10 éve inzulinnal kezelt), már a 36. héten befeküdtem a kórházba, habár minden rendben volt, értékeim sok egészséges kismamáénál jobbak voltak, a biztonság kedvéért azért bementem. Volt napi két NST és nézték a cukromat, vagyis én néztem és mutattam az értékeimet. Igazából mivel már „rutinos” cukros vagyok, ha korrigálni kellett, növelni, vagy csökkenteni az adagot, azt is én csináltam, a dokik csak bólintottak rá. Betegségem miatt az a protokoll, hogy a 38. héten indítják a szülést. Nagyon izgultam, mert nagyon szerettem volna természetes úton szülni, de többen ijesztgettek, hogy a cukor miatt úgyis császár lesz!

Egy keddi, téli napon került felhelyezésre az érlelő tabletta és pont aznap lett influenzajárvány miatt látogatási tilalom a kórházban, ráadásul férjem is lázas volt. Sírva hívtam, hogy indulok a vajúdóba a hüvelytablettáért, 1-2 napon belül biztosan lesz baba és ő nem lehet jelen.

Izgatottan hagytam el a nőgyógyászat kórtermét, viccelődtünk a szobatársakkal, hogy vajon látnak-e még ott, vagy már csak a cuccaimat viszik majd utánam (sok ilyet láttunk a 2 bent töltött hét alatt). Magammal vittem a telefonom és az inzulinomat, hátha még az ebéd is ott ér és persze szőlőcukrot, ha leesne a cukrom.

11 óra körül helyezte fel az ügyeletes, roppant szimpatikus orvos, V. , a tablettát. Mellettem egy másik kismama is ugyanezt kapta. Elviekben 2 órán át kellett fekve lenni, közben végig NST-n, megfigyelve. A vajúdóban közben zajlottak az események, a mellettem lévő kismama babájának szívhangja 100 alá ment, figyelték egy picit, de végül vitték császárra, aztán egy másik kismamánál ugyanez történt. Nem csoda, ha én is izgultam. Közben ott ebédeltem, áthozták az ebédemet, figyelték hogy cukros vagyok, mindig kérdezték mennyi a cukrom. Már nagyon kellett pisilnem, így kimehettem és miután visszajöttem és újra rám került az NST, hopp egyszer csak 100 alá ugrott a szívhang, persze rögtön nyomtam a piros vészhívót. Jött a szülésznő, aztán V. orvos is, tanácskoztak, azt mondták figyeljünk, várjunk.

Na, innen kezdődött a borzasztó várakozás. Nyilván nem mehettem vissza a szobámba, végig feküdtem és persze állandóan a monitort lestem, hogy jajj ne menjen 100 alá. Közben volt egy alacsonyabb cukorértékem is, azon a szőlőcukor segített. Ezután valamikor délután megint volt egy alacsony 100 alatti érték, (érdekes, de megint pisilés után, vajon rosszul helyezték fel a gépet, ezen agyaltam), de aztán mindig helyreállt szinte rögtön. Minimális fájásokat generált a tabletta, de tágulás nem igazán volt. Itt ért persze a vacsora is. Este 10-kor még mindig ott voltam, roppant kényelmetlen volt. Ekkor úgy emlékszem talán megint volt alacsony érték, és V. doktor azt mondta konzultál az anesztezesekkel (a cukrom miatt), meg gondolom akivel kellett, hogy legyen-e császár, vagy mi legyen. Áthelyeztek egy másik ágyra (5 ágy volt a vajúdóban összesen), ennek a monitorját látták a nővérpultnál is. Mondták, hogy próbáljak meg aludni, pihenni….Nem nagyon sikerült. Ráadásul éjszaka többen jöttek vajúdni, majd mentek a szülőszobára, ahonnan minden sikoly behallatszott. A kisbabák felsírása viszont jó volt. Hajnal 5 körül áthozták a csomagjaimat, mindenemet a nőgyógyászatról; gondoltam, na innen akkor már tényleg nincs visszatérés.

Kínkeservesen eljött a reggel. Egy alacsony érték még volt, akkor V. doktor kedvesen leült mellém és próbált vigasztalni, nem értette ő sem az adatokat. Gondolom, ha nagyon gáz lett volna vittek volna a műtőbe. Még mindig azt kívántam, hogy táguljon a méhszájam és szüljem meg a babám, egészségesen!

 

Eljött a reggel 8 óra. Új orvosok, új szülésznők. Megtörténtek gondolom az esetátadások, már egy másik orvos jött oda, K., aki közölte, hogy burokrepesztést hajtanak végre, 2 órán át figyelnek, aztán meglátjuk…Ő meg is ejtette a repesztést. Elöntött a víz. Örültem hogy végre 24 óra után történik valami. A következő két órában erősödtek a fájások. A szülőszobából egy kismama nagyon hangosan kiabált, az azért ijesztő volt. A másik ügyeletes orvos M. kedvesen közölte, hogy ne aggódjak, nem minden szülés ilyen. Férjem és anyukám kint a folyosón drukkoltak nekem, és még ők is hallották a másik kismamát.

11 körül megvizsgáltak és nagyon örültek, mert szépen tágultam, mehettem a szülőszobába, ahol várt rám még egy oxitocin koktél, fájás erősítőként. Én innentől datálom a kemény menetet, magát a vajúdást. Persze az előtte lévő 24 óra más miatt volt rossz, a fekvés, bizonytalanság…

Még elmehettem egyet lezuhanyozni és vécéznem is kellett. Valamiért beöntést nem kaptam. Jó volt ebben a 10 percben az NST tappancsok nélkül lenni és kicsit felállni, plusz láthattam a férjemet az üvegajtón át, igaz ő nem látott be, de én őt láttam és közben telefonon beszéltünk.

Felújított, világos szülőszobába kerültem, sütött a nap is az ablakokon át. Visszajöttek a tappancsok és az infúzió a karomba. 12 körül a vajúdás közben ebédeltem is, vagyis kaptam cukros infúziót is és az inzulint is beadtam természetesen. 4,9-es volt a cukrom ebéd után. Erre egy szőlőcukrot azért bevettem még, de attól már majdnem hánytam. Többször mértük M. doktorral a cukromat. Erősödtek a fájások. Fekve kezdtem, de nagyon nem bírtam úgy megmaradni. A szülésznő javasolta a labdát és nekem ez nagyon segített. Volt hogy két fájás között a labdán ülve, az ágyra borulva, szunyókáltam a kimerültségtől. Úgy érzem nagyrészt egyedül voltam bent, boldogultam a fájdalmammal, persze a csúcson az a két gondolat volt bennem, hogy én többet biztosan nem szülök és vágják már ki belőlem ezt a gyereket. De hangosan csak azt sóhajtoztam, hogy nem bírom és nagyon fáj. Volt hogy benéztek rám és hallottam hogy megállapítják, alszik. Akkor épp  valószínűleg kidőltem két fájás között. Nem lehet leírni ezt a fájdalmat, igen olyan mint egy mentsruációs görcs, de kb. 100-szor rosszabb és elementáris erővel zúdult rám, ha jött. Volt hogy az ágyon voltam, de már nem bírtam és mivel senki nem volt ott (közben amúgy a szomszédban dél körül megszült a visítozó kismama, így az nem zavart; azt nem tudom én mennyire voltam hangos…); szóval az ágyról „lepattantam” a labdára, persze majdnem borult minden eszköz. Utána bejöttek, kérdezték, hogy hát ezt meg hogy csináltam, szóljak ha mozogni akarok. Igazából nem zavart hogy egyedül vagyok, olyan más lelki állapot ez, olyan nagyfokú rosszullét, hogy senki se tudott volna segíteni. A légzés az segített picit, bár nem jártunk szülésfelkészítőre, de ösztönösen jött, hogyan fújtassak. Persze közben nézték a méhszájamat, ekkor bekukkantott a nőgyógyászom, J., akihez jártam, de megfogadni nem lehetett, kérdezte hogy vagyok, persze csak annyit bírtam nyögni, hogy nagyon fáj. Ő is vitt híreket a férjemnek és M. doktor is. Mindenki nagyon örült, mert nagyon jól álltam, azt mondták még egy óra, persze én készen voltam, hogy úristen még egy óra, az ilyenkor túl soknak tűnik…15 óra körül éreztem, hogy már nem sokáig bírom és indul valami más, elvánszorogtam a mobilomig és felhívtam a férjemet, hogy nem nagyon tudok a fájdalomtól beszélni, de mindjárt szülök. Ekkor úgy éreztem „valami” nyomul kifelé, megint csak egyedül „felpattantam” a szülőágyra és kiabáltam a szomszédban tartózkodóknak, hogy valami történik. Jöttek és tették a dolgukat, előkészítették a kitoláshoz, ami kell, le is borotváltak. Jöttek a PIC-esek is, mivel az én cukorbetegségem miatt kisbabám odakerül fel, akármilyen jól van. (Nagyon alacsony cukorral születnek ezek a babák, ezt a PIC-en kezelik, ezt már tudtam előre.). Azt is mondtam, hogy nagyon fáj a fenekem (aranyér is kijött) erre nevetve mondták, hogy nem ott kell szülnöm. Körülbelül 20 perc lehetett a kitolás, persze nem emlékszem tisztán hányszor nyomtam, de nem sokszor. Közben kaptam instrukciókat, hogyan nyomjak. Tudom, hogy kérdeztem, hogy nyomhatok-e és mondták, hogy ha fájás van, igen, de én fájást már nem is éreztem csak azt, hogy valaki nagyon nyomul kifelé. Azt is kérdezték, hogy mekkorára saccolták ezt a gyereket? Mondtam, hogy jó pár hete 3100-nak…Erre csak csóválták a fejüket, hogy hát ő bizony nagyobb lesz…Gátmetszést is kellett ejteni, de meg sem éreztem. A bal lábam amúgy a kengyelben volt, itt állt M. doktor és a jobb lábam érdekes módon a szülésznő derekán. Valahogy amúgy nyomtam szegényt, utólag elnézést is kértem ezért.

Végül egy utolsó nyomással kipottyant kisfiam. Én felzokogtam. A PIC-es hölgy mondta hogy sírjál baba, de aztán rögtön fel is sírt, abba se hagyta utána. Picit láthattam, milyen lilás, maszatos, ordító bébi, de el is vitték a szomszéd helyiségbe megvizsgálni, lemérni, csak az ordítását hallottam (férjemék is a folyosón). Ahogy megszületett Á. elöntött az erő, az adrenalin, olyan fitt és csacsogós lettem, már semmi sem fájt. Még meg kellett szülni a méhlepényt, valahogyan a köldökzsinórral kihúzták, nyomták. Közben M. doktor odaadta a telefonomat és felhívtam a férjemet, hogy megszületett a fiunk! Még sms-t is írtam a barátoknak, annyira felpörgött állapotban voltam.  Inkubátorral vitték fel az én óriási fiamat a PIC-re, végül 4 kiló, 54 centi lett; de előtte odaadták és megfoghattam egy picit. Ezután jött a kellemetlen, de már nem kibírhatatlan, varrás. Aztán vissza a vajúdóba, hősiesen mondtam, hogy átsétálok én, de úgy remegtek a lábaim mint a kocsonya, úgyhogy maradt a tolószék. Sajnos én nem szoptathattam és ölelhettem aznap a kisfiamat; míg én a gyerekágyon voltam, ő végig a PIC-en. De másnap már elkezdhettem hozzá járni szoptatni, szeretgetni. Egészséges, óriás bébi volt ő a koraszülöttek között; nyilván jó lett volna ha velem van végig, de a szabály az szabály, ez így alakult, túléltük!

Hatalmas, jó élménynek éltem meg ezt a szülést, a nehéz indulás ellenére. Most nagy „divatja” van a nagyon természetes és otthonszülésnek, sokan szidják a kórházi körülményeket. Néha én érzem kirekesztettnek magam, mert a kórházi élményeket pozitívan tudtam megélni.

Sokan dicsértek a szülés után, merthogy általában az indított szülések nyögvenyelősek szoktak lenni. Én csak haladtam az eseményekkel! Annak is örülök, hogy elkerültük a császárt, persze ha úgy alakult volna azt is elfogadtam volna. Hálás vagyok azoknak az orvosoknak, akik abban a két napban ott voltak, mert kedvesek voltak és támogatták, hogy tudjak természetes úton szülni. Szívesen átélném újra az egészet!

Cuki anya története

Szülészeti és Nőgyógyászati Osztály

 

Imami: minden egy helyen, amire egy szülőnek szüksége lehet!

Ne maradj le a helyi családi programokról, hírekről, információkról!
Iratkozz fel hírlevelünkre!

Neked ajánljuk!

5 tipp, hogy a szülőség mellett magunkra is maradjon időnk

5 tipp, hogy a szülőség mellett magunkra is maradjon időnk

Szülőnek lenni csodálatos és hálás feladat, ami ugyanakkor számos lemondással és kihívással együtt jár: miközben egy másik emberi lény szükségleteiről gondoskodunk, sokszor érezhetjük úgy, hogy nem jut idő saját magunkra. Ne felejtsük el azonban, hogy az énidőre mindenkinek szüksége van, olykor tehát egy kicsit törődjünk saját magunkkal is.
Hogyan segíthetünk a rászorulóknak? - Tippek nem csak az ünnepi időszakra

Hogyan segíthetünk a rászorulóknak? - Tippek nem csak az ünnepi időszakra

A rászorulók támogatása nemcsak karácsonykor, hanem egész évben fontos, de az ünnepi időszak különösen jó lehetőséget teremt a segítésre. Hoztam pár ötletet, hogy milyen módokon tehetünk jót:
Hogyan maradjunk energikusak a téli hónapokban? - Tippek a tél okozta fáradtság ellen

Hogyan maradjunk energikusak a téli hónapokban? - Tippek a tél okozta fáradtság ellen

A téli hónapokban gyakran tapasztalható fáradtság és energiahiány a hideg időjárás, a rövid nappalok és a kevesebb napfény miatt alakul ki. Az alábbi tippek segíthetnek, hogy energikusabbnak érezd magad ebben az időszakban:
Apák a gyermeknevelésben

Apák a gyermeknevelésben

Hogyan élhetik meg valóban a szülőséget az édesapák?

Partnereink

Ugrás az oldal tetejére